Orbán Achilles-sarka, avagy a nyomor halálraítéltjei
 
Az életpálya-modellek után itt az ideje, hogy megismerjük a magyar halálpálya-modelleket is, mert akkor nem fordulhat elő, hogy a mélyszegénység tömeges megjelenése, megszokottól eltérő látványa valósággal sokkolja a budapestieket és a világhálón szörfözőket – írja Sebők János a Hírszerzőn.
Orbán Achilles-sarka, avagy a nyomor halálraítéltjei

 

A szerző egy kép kapcsán kezdi gondolatait: "December 24-én, délidőben, Budapest szívében, a Blaha Lujza tértől a Rókus kórházig folyamatosan több ezren várakoztak türelmesen, hogy a krisnások jótékonysági akciója keretében egy tál meleg ételhez jussanak. Nagy többségük nem hajléktalan, koldus volt, hanem a tönkrement, lecsúszott középosztály tagja. Egész családok, anyukák gyerekekkel, nyugdíjasok, állásukat vesztett emberek reménykedtek az ünnepi falatokban.

 

A Belváros szívébe belemetsző 300 méteres tömött sor valóban döbbenetes látvány volt, de csak azoknak, akik eddig nem pillantottak bele a magyar valóság sötét bugyraiba, mert a hétköznapok drámái a legritkább esetben érik el a lakáj és kereskedelmi médiumok ingerküszöbét. A szociális nyomor mifelénk nem szenzáció, hacsak nem egy celeb nyugdíjáról, kilakoltatásáról, netán öngyilkosságáról van szó."

 

 

Sebők János így folytatja: "Születésem óta ismerem az alföldi nyomor és szegénység fokozatait, de csak akkor döbbentem meg először igazán, hova jutottunk, amikor 2009-ben arról olvastam egy eldugott hírt, hogy az egyik budapesti multicégnél egy 53 éves munkásasszony rosszul lett, s mire a mentő kiérkezett, meghalt. Utóbb kiderült, éhenhalt. Előzőleg önkormányzati lakásából a rezsitartozásai miatt kilakoltatták, egy ideig hajléktalanszállón élt, aztán albérletben lakott. Volt ugyan munkája, de hetvenezer forint körüli fizetéséből törlesztenie kellett a fennmaradt rezsitartozását (levontak 40 százalékot), az albérlet kifizetése után pedig a betevő falatra sem nagyon futotta neki. A történet nem kavarta fel az érzelmeket, ezért aztán a hasonló esetekkel nem is nagyon foglalkozott a média.

 

2010-ben viszont előkerült egy másik megrendítő történet, ami szintén elérte az ingerküszöböt. Egy nagymama még életében eladta a holttestét egy klinikának, hogy hiteltörlesztő gyermekeinek ne kelljen temetést rendeznie, mert nem lett volna rá pénzük. Példáját még sokan követték, de velük már nem foglalkozott a sajtó. A figyelem a megfagyott, kihűlt nyomorultakra terelődött, mert azon a télen már ötszáz ember halt meg a fűtetlen lakásában, illetve az utcán. Cinikus politikus ismerősöm persze tudta a választ: a kapitalizmust választottuk, a létharc pedig veszteségekkel jár. Vulgárisabban fogalmazva: pusztuljon a gyenge, hulljon a férgese. Ahogy Lázár János fogalmazott: „Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér.”

 

Idén aztán a fidesznyik szavait bőséggel igazolta az élet, mert már eddig is elképesztő, új halálnemeket produkált a nyomor. Volt, aki a lakása ablakából ugrott ki, amikor megjelentek a végrehajtók. Mások kétségbeesésükben, mielőtt végeznének magukkal, vagy megbolondulnának, előbb a gyermekeiket fojtják meg, mert nem képesek élelemmel, gyógyszerrel ellátni őket, ismét mások a férjük, a feleségük ellen fordulnak végsőkig feszített idegállapotukban. Nemrég például annak az 56 éves rokkant férfinek a tragédiája volt 15 perces szenzáció, aki a veszprémi nyugdíjbiztosítási igazgatóságon szúrta szíven magát, amikor megtudta, hogy jelentősen csökkenni fog a rokkantnyugdíja."

 

A szerző szerint "a szegénységgel kapcsolatos hírek háttere azonban még napjainkban sem érdekli a széles közvéleményt vagy a politikai táborok szimpatizánsait. A „gördülő éhségsztrájkot” folytató médiamunkások szinte minden percéről tudósítanak a blogok, a közösségi oldalak, de az éhező százezrek mindennapjairól, a nyomortelepek lakóiról szinte semmit sem tudunk. Pedig a hétköznapokban egyre gyakrabban sejlenek fel a készülő tragédiák, illetve egy szociális robbanás körvonalai. Ha valaki a helyszíneken konfrontálódik a valósággal, hamar talál példákat.

 

Ősszel, vidéki utam alkalmával betértem egy Budapest közeli plazába. Hétköznap délután két óra volt, s rajtam kívül csupán néhányan mászkáltak a gondolák között. Fizetéskor beszédbe elegyedtem a pénztárosnővel, s kérdeztem, miért nincs vevő az üzletben? „Óh, hát mifelénk már huszadika táján hóvége van. Addigra elfogy az emberek pénze.” Egy nappal később ugyanezt mondta egy pesti bevásárlóközpont pénztárosa is, aki vasárnap délután látványosan unatkozott a kasszában."

 

A cikk folytatódik, a teljes írásért kattintson az Hírszerzőre!

 

 

idézet

Botka László

Óriási a tét, 2018-ban le kell váltanunk a kormányt, mert ez az utolsó esélyünk, hogy szabadon választassunk.
Előző
Következő
Önnek is van véleménye? Gyorskomment!
0
 
 

Hátralévő karakterek száma:
Válaszoljon a kérdésre: *
4    +    0    =    


Megjegyzés: A *-gal jelölt mezők kitöltése kötelező.