Népszabadság Online vélemény: Szorításban
Az óriáskígyó vár, míg áldozata levegővételét előkészítve kilélegez, és mielőtt még belélegezhetne, egy picit összébb szorítja. Aztán vár, amíg a zsákmány összeszedi magát.
Népszabadság Online vélemény: Szorításban

Nem roppannak a csontok, nem szakadnak az izmok, nem folyik a vér, de az ölelésből nincs szabadulás, a viadal eldőlt. Egy igazán nagy piton akár egy kisebb krokodilt is el tud kapni, hiába az éles fogak és a veszélyes karmok. A halál általában még csak nem is a fulladás miatt következik be, a stresszhelyzetben lévő állatnak rémületében egyszerűen megáll a szíve.

 

Így szorítja ki a pejslit az Európai Unió és az IMF az Orbán-rendszerből. Abból a rendszerből, amely, mint Kövér László minapi őszinteségrohamából tudjuk („Nem úgy indultunk neki a ciklusnak, hogy mi tengelyt akasztunk a fél világgal... Bátrak vagyunk, de nem vakmerőek, szerettünk volna ennél olcsóbban megúszni bizonyos szükségszerű politikai döntéseket.”), nem is ilyennek készült, csak a kényszerítő külső körülmények hatására lett ilyen. Különben biztosan bársonyosabbra, szerethetőbbre sikeredik, kompromisszumokra épül és nem a folyamatos konfrontációra. De hát az Európai Bizottság nem engedte, hogy Orbán eleressze a költségvetési hiányt, így nem maradt más, mint a szabadságharc, a különadók és Szalai Annamária kinevezése az egypárti Médiatanács élére.

 

A külvilágot persze nem nagyon érdekli, miért lett ilyen a rezsim, a két évvel ezelőtti történések ma már senkit sem izgatnak, az „elmúlt nyolc év” eseményei meg végképp nem számítanak. Szijjártó Péter vagy Selmeczi Gabriella imamalomként ismételgetheti, hogy Gyurcsány kilövette a békés magyar emberek szemét, és hozzá képest Orbán egy földre szállt angyal. Brüsszelben ebből annyi látszik, hogy korábban volt itt egy mosolygós langaléta (aki persze füllentett a választási kampányában, de hát ezt sokan megteszik, ha nem is olyan óvatlanok, hogy be is vallják), ellenben a mostani magyar folyton dühös, amerre megy, veszekedés és botrány támad.

 

A viccek agresszív kismalacaként viselkedik (A gödörbe esett agresszív kismalachoz leszól a nyuszi: „Várjál, mindjárt kihúzlak!” Mire a malac: „Nem várok!”), pont akkor, amikor az unió nincs tréfás kedvében. Amikor úgyis stresszel, megviselte a gazdasági válság, de még inkább a jövőkép bizonytalansága. Amikor minden európai kormányra óriási hazai és nemzetközi nyomás nehezedik, amikor egymást érik a válságtanácskozások, amikor éppen arról kellene dönteni, hogy a következő 20-30 évben a nagyobb integráció, már-már igazi politikai unió felé kéne elmozdulni, vagy az is elveszik, amit eddig elértek.

 

A Nyugatnak tavaly év végére elege lett. Barrosótól Merkelen át Clintonig mindenki egyetértett abban, hogy a pasas ugyan kellemetlen, de lerendezhető, és itt a cselekvés ideje, mert van Magyarországnál fontosabb problémájuk is. A görög és az olasz kormányváltás példája nyomán először az is felmerülhetett, hogy rövid úton kitúrják Orbánt, és megkérik a Fidesz valamelyik fiatalabb, rugalmasabb politikusát, ugyan térítené vissza a kormánypártot a józan észhez. Ez az elképzelés nem feltétlenül a kétségtelenül impozánsra sikeredett Orbán-párti „békemenet” miatt hiúsult meg, bár ennek is lehetett benne szerepe. Ennél nagyobb súllyal eshetett latba az a tény, hogy az orbántalanítás alighanem a Fidesz széteséséhez és így az ország kormányozhatatlanságához vezetett volna. Az ellenzék demokratikus pártjai nincsenek készen sem a kormányzásra, sem egy átfogó politikai-választási szövetség megkötésére, az utcai erőszakra is hajlamos Jobbik pedig tovább fokozhatná a káoszt.

 

A bizonytalanság, a hatalmi űr senkinek sem lenne jó, úgyhogy maradjon inkább Orbán, de olyan szorosra kell húzni körülötte a gyűrűt, hogy ne nagyon kapjon levegőt. És ha még mindig kiabálni, ellenállni, netán támadni lenne kedve, minden egyes levegővételénél erősíteni kell a szorításon. Amint valahol enged, két-három új követelést kap cserébe. Mindezt addig, amíg meg nem érti, hogy nincs menekvés, őt bizony le fogják nyelni. Az erőviszonyok ugyanis ilyenek. A magyar kormányfő megtépázott, de még mindig létező hazai támogatottságát, netán a lengyel radikális jobboldal egy részének rokonszenvét tudja szembeszegezni az Európai Unió gigantikus gazdasági súlyával, vezető politikusainak kifinomult módszereivel és bürokráciájának kérlelhetetlen mechanizmusával. No meg a többek között a Nemzetközi Valutaalapot is ellenőrzésük alatt tartó amerikaiak befolyásával, globális ambícióival és az ezeknek megfelelően kialakított érdekérvényesítő potenciáljával. Orbánnak jól jönne Václav Klaus cseh államfő vagy David Cameron brit miniszterelnök szövetsége, de ezeket a lehetőségeket is elpackázta. Olyan ugyanis a nemzetközi reputációja, hogy még a némely dolgokban, például Európa megítélésében hasonló nézeteket vallókat is elriasztja: senki nem akar vele egy fotón szerepelni, mert azzal többet ártana a megítélésének, mint amennyit egy kis ország szövetsége használhatna a diplomáciában.

 

A teljes írást a Népszabadság Online-on olvashatja el.

 

idézet

Botka László

Óriási a tét, 2018-ban le kell váltanunk a kormányt, mert ez az utolsó esélyünk, hogy szabadon választassunk.
Előző
Következő
Önnek is van véleménye? Gyorskomment!
0
 
 

Hátralévő karakterek száma:
Válaszoljon a kérdésre: *
5    *    6    =    


Megjegyzés: A *-gal jelölt mezők kitöltése kötelező.