HVG.hu vélemény: A velünk élő Schmitt Pál
Az önhamisítás kívülről esetleg megdöbbentő, belülről viszont egy évek, évtizedek alatt, sokak asszisztálásával felépített gondolkodás- és élménymód egyenes következménye.
HVG.hu vélemény: A velünk élő Schmitt Pál

Mitől olyan kínos sokunk számára Schmitt Pál volt köztársasági elnök csalási ügye, és az, ahogyan ezt ő maga kezeli? Nem csak attól, hogy lopott, és nem ismerte be. (A purgatóriumban is kiadós időt kell eltölteni, hogy az illető kiötölje, miért került oda.) Nem csak attól, hogy a többséget a helyzet belefeszítette a tehetetlen indulatba vagy a mentegetés verejtékes offenzívájába. Hanem mert van ennek a történetnek a társadalmi hatásain túl még egy nyugtalanító vonatkozása: hogy bármelyikünk járhat így.

 

Az önhamisítás kívülről esetleg megdöbbentő, belülről viszont egy évek, évtizedek alatt, sokak asszisztálásával felépített gondolkodás- és élménymód egyenes következménye. Nem vagyok Schmitt Pál életének krónikása, de úgy sejtem, az ő egész pályafutását gazdagon tarkítják, talán éppenséggel meg is határozzák az olyan elemek, mint amin erkölcsileg végül is elbukott. A történetnek ezen a pontján ő már nem értheti, miért baj az, ami évtizedek alatt soha, senkinek sem volt az. A dominó viszont borul, mert az elemek lazák, nincs, ami a folyamatot megállítsa. És nincs belső erő, olyan, az önámítás szisztémáján kívüli tapasztalat, amely segítene a valóságra látni. A megbolygatott szervilitás káosza, a freudi vallomáskényszer ott lappang a helyzetet javítani hivatott szavakban. Elmondja, az opponens (!) vezette a tollát, hogy azt mondták neki, jó lesz ez így, és ő mindig is ebből indult ki, hogy ha azt mondják, jól csinálja, akkor a lelkiismerete tiszta lehet. Végül is, bejelenteni, hogy a magyar sportolók nem utaznak ki az olimpiára, azt is valakinek meg kellett tennie. Miért mondott volna le a posztjáról – hiszen nem ő hozta meg ezeket a súlyos döntéseket! Miért mondott volna le bármikor bármiről? Egész életét olyan elvek szerint élte le, amelyek alkalmassá tették riasztóan rugalmas felemelkedésére, majd bukására. Kinek ártottam? – kérdezheti magától. Az ambíció azonban néha olyan magasságokba röpít minket, ahol ez a kérdés már mást jelent, mint az út elején.

 

Mind a két fönti példa egy fontos kiegészítéssel teljes: bár az önhamisítás egy bizonyos foka megbotránkozást kelt, nem szabad megfeledkezni az illető valós teljesítményeiről és emberi méltóságáról, még akkor sem, ha sokat tesz azért, hogy utóbbitól önmagát fossza meg. A lehetőség mindnyájunknak adott, hogy bár hibáztunk, bár kitartottunk elvtelen magatartásunk mentegetése mellett, idővel esetleg beismerjük a tévedést. Addig marad a nyomás kívülről, belülről.

 

Pontosan ez a döntő különbség, ha ifjabb Bush véres következményekhez, rengeteg ember szenvedéséhez vezető téves döntését vagy D. Roland kórosan indulatvezérelt, hazudós bulvárszereplő esetét összehasonlítjuk olyanokéval, akik végül ki tudták mondani: hibáztam. Ezért kíséri hatalmas felháborodás az egyházi szereplők pedofil ügyeit, mert a szembenézés és a tisztázás helyett sokan a reverenda becsületét próbálták megvédeni úgy, hogy rengeteg fiatal kiszolgáltatottja maradt eltévelyedett vezetőinek. Holott csak ki kellett volna mondani az igazságot, és bizonyos ügyeket a világi igazságszolgáltatásra bízni. De milyen nehéz is ez! Lehet háborogni, teljesen jogosan, de gyakran a háborgók teljes lelki nyugalommal letöltenek zenét vagy filmeket a számítógépükre, és azt gondolják: nehogy már azt higgyük, hogy az én csekély kis igényeim miatt menne tönkre a lemezipar vagy a filmforgalmazás! Természetesen ezeknek az ügyeknek a személyes súlya nagyon különböző, de azért: sok kicsi sokra megy.

 

Némely médiumok, amelyeknek vezető véleményformálói az erkölcsi tisztaság szószólóiként igyekeznek láttatni magukat, abból fedezik (méghozzá komoly mértékben) fenntartási költségeiket, hogy olyan, az éppen kormányzó párthoz közeli cégek hirdetnek bennük (pl. autópálya építő cég), amelyek hogy, hogy nem elnyerik a nagy állami pályázatokat – és vélhetően finanszírozzák a párt törvényileg rendezetlen költségvetését. Ez az immár állami szintre emelt konstrukció (távolodva a Nokiás doboz hőskorától) állítólag nem befolyásolja ezen médiumok pártatlanságát: hogy mi az, ami elmondható, és mi az, ami nem. Nyilván inkább erősíti. (Lehet persze, hogy tévedek, és hasznos, ha a polgárok, emberek, stb. az ilyen hirdetés láttán a homlokukra csapnak, és azonnal hívják a számot, hogy megépíttessék a céggel a Röcsmőtől Hidastelevényig tartó útszakaszt, mert az milyen csuda jó lesz.) A normalitás, a teljesebb képre való törekvés az oldalakhoz húzó körökben illegitim, gúny és megvetés tárgya, a közélet fősodrából való kikerülés biztos záloga. A „mi vagy ők” típusú sémába nem azonnal besorolható vélemény a kognitív disszonancia miatt automatikusan kiveri az öncsaló fejében a biztosítékot (és ez adott esetben bármelyikünk lehet!), mert szembesít a részrehajlással és a ferdeséggel. Ezt nagyon nehéz elviselni.

 

A teljes írást a HVG.hu-n olvashatja el.

 

idézet

Botka László

Óriási a tét, 2018-ban le kell váltanunk a kormányt, mert ez az utolsó esélyünk, hogy szabadon választassunk.
Előző
Következő
Önnek is van véleménye? Gyorskomment!
0
 
 

Hátralévő karakterek száma:
Válaszoljon a kérdésre: *
3    -    9    =    


Megjegyzés: A *-gal jelölt mezők kitöltése kötelező.