Mindezt megemésztené a magyar választó, akit „hagyományosan” kevéssé érdekel a külpolitika, és általában semmi sem izgatja, ami döntően meghatározza mozgásterét generációkon át.

A módszer és a stílus azonban, ahogyan mindezt Orbán csinálja, ráomolhat.

Emlékezetes bukások példáit sorolta egy ismert elemző kedden egy rádióbeszélgetésben. Ki gondolta volna 1997-98 fordulóján, hogy Horn Gyula kormánya nem folytathatja? Aztán jött a közvéleményt hidegzuhanyként érő paktum Bős-Nagymarosról. A felháborodás még a baráti média szervilis hozzáállása ellenére is nőttön-nőtt. Horn lépése arroganciát árult el, amit sok választó nem tudott megbocsátani.

Hasonló történet a 2002-es választási kampányban előkerült Kövér-féle „köteles beszéd” hatása. Bruck Gábor készséggel elhiszi, hogy Kövér esetleg „nem úgy gondolta”, csakhogy a beszédet megismerő választók nagyon is ráismertek Orbán, Kövér és a többiek kormányzásuk során tanúsított arroganciájára. El is zavarták őket.

A teljes írás az Egyenlítő TV blogon olvasható.