“József Attila azzal, hogy itt ül a Parlament mellett, megtiszteli az őt eltávolítani akaró képviselőket. Ha élne, nem ülne melléjük. Talán be sem tenné lábát az épületbe. Nem engedné, hogy azok, onnan bentről koszorút helyezzenek a lábához, kitaposott cipője mellé. Ő messze több mint egy szobor. Itt él bennünk, sorai jobban kötődnek fenyegetően szürkülő, barnuló hétköznapjainkhoz, mint valaha is gondoltuk volna.

A sors kegyetlensége vagy kegye és a kérlelhetetlenül pergő idő megfosztotta attól, hogy közöttünk legyen a maga fizikai valóságában. Másképp van velünk.
Szerencsére a szobra eltávolításáról szóló vitákat sem hallhatja, az épület fala, akár a javaslattevők arcbőre vastag. Inkább a Dunán úszó dinnyehéjat figyeli, mert tudja, hogy fecseg a felszín s hallgat a mély.

Ki emlékszik évszázadok múlva azok nevére, akik megszavazták szobra eltávolítását? Vannak dolgok, amikre nemet kell mondanunk. A nemzet, az ország, kultúránk becsülete követeli ezt. Amiről oly sokat beszélnek odabent, de amiért úgy tűnik most tennünk kell idekint. A közöttünk élő és örökre velünk maradt József Attilával együtt, most, ebben a pillanatban a magyar kultúráért emelve szót. Ránk hagyott gyémántfényű örökségét védve, megszenvedett igazságait, fájdalmasan gyönyörű üzeneteit újra meg újra átélve. Vannak értékek, melyeket meg kell védenünk a pártpolitikai érdekekkel szemben. Nem azért változtattuk meg a rendszert, hogy most, húsz év múlva régi módszerekkel avatkozzanak bele életünkbe, próbálják átírni történelmünket, kultúránkat.” – írja Lévai Katalin a Népszava hasábjain.

A teljes írást a Népszava online kiadásában olvashatja el.