A láthatáron egyre inkább kirajzolódik az euróválság folytatása, a spanyol szakasz. A forint-euró árfolyam rögtön el is kezdett gyengülni, tegnap ismét megközelítette a 300-as szintet. Ahogyan azt már sokszor leírtuk, a magyar kormány gazdaságpolitikájának egyik legfontosabb eredménye éppen az, hogy bármilyen külső körülményromlás azonnal stabilitási problémákat okoz a magyar gazdaságban.

Spanyolországgal kapcsolatban elszakadni látszik a cérna. Nem világos, hogy pontosan miért, de úgy tűnik, a hitelezőknek most ingott meg a spanyol államadósság fenntarthatóságába vetett bizalma.

De akármennyire is homályos, hogy miért pont most történik mindez, maga a fejlemény mégsem lep meg senkit. Hiszen még aki csak a görög válság környékén kezdte el a pénzpiacok természetét figyelni, annak is feltűnhetett, hogy igazából senki nem tudja megjósolni, mikor érik el a problémák azt a szintet, amikor a hitelezők besokalnak. Túlságosan sok független szereplő cselekszik ezekben a helyzetekben ahhoz, hogy előre lehessen látni, mi is indítja el majd a lavinát.

És azt is látni lehet, hogy a bizalom megingása sokszor nem egy hullámban történik, hanem sok, egymásra épülő stációban. Spanyolország esetében valószínűleg most éljük a második nagyobb hullámot, és nem tudhatjuk, hogy ilyenből még kettő lesz, vagy éppen tíz. Annyi azonban világos, hogy nagy bajban vannak, és még csak nem is látszik a kivezető út.

Ahogy pedig az ibériai ország miatt kialakult ez a kisebb pánik, a magyar forint egyből gyengülni kezdett. Hazánk stabilitási helyzete ugyanis olyan, hogy a legkisebb európai felfordulásra is azon nyomban megingással reagálunk. Ez pedig minden szereplőnek rossz.

A vállalkozók folyamatosan ki vannak téve az importált anyagok áringadozásának, a devizahitelesek pedig rettegve figyelhetik a törlesztőrészletük alakulását, Nem is beszélve a benzinár növekedéséről, ami szintén mindenkit azonnal és érezhetően sújt. De nyilván még az előbbieknél is fontosabbak azok a hosszú távú károk, melyeket a kiszámíthatatlan környezet miatt elmaradó beruházások, létre nem jövő munkahelyek okoznak.

Pedig nem kellene, hogy ez így legyen. Akadna két módszer, amely egyértelműen kiiktathatná ezeket a stabilitási problémákat.

Egyrészt folytathatna akár olyan gazdaságpolitikát is a kormány, mely nem igényel kéthavonta újabb kiigazításokat a költségvetésben. Másrészt elköteleződhetne végre egyértelműen az IMF-hitel mellett, ami az előbbi alternatívához képest egy kicsit nagyobb rövidtávú mozgásteret engedélyezne számára.

A miniszterelnök azonban nem kér ezekből a lehetőségekből. Nem kér, mert egyre világosabb, hogy azt gondolja, számára politikailag szinte mindennél fontosabb, hogy kihúzza az IMF segítsége és komolyabb kiadáscsökkentések nélkül a következő két évet.

A cikket teljes egészében a Véleményvezér blogon olvashatja el.