Tegnap az LMP által kezdeményezett „Feltáratlan állambiztonsági múlt és az elmúlt húsz év morális adósságai” elnevezésű parlamenti vitanapon izzasztották az ügynökkérdés rendezését elsikkasztani látszó Fidesz-KDNP-t. Talán nem túl nagy merészség kijelenteni, hogy az ügynökkérdés azon kevés témák egyike, melyben az ellenzék egyértelműen a Fidesz fölé tudott kerekedni.

Ennek kapcsán pedig érdemes azon elgondolkozni, miért tud a parlamenti ellenzék a kormány gyenge teljesítménye ellenére is olyannyira kevés sikert felmutatni.

Az elmúlt két évben tisztán láthattuk, hogy az ellenzéki pártoknak milyen nehéz környezetben kell politizálniuk. A korábban durván baloldali dominanciájú magyar média jobboldali erőfölényt mutat, a Fidesz-KDNP parlamenti kétharmada pedig biztosítja, hogy az ellenzéki pártoknak beleszólni se legyen semmilyen esélye a fontosabb törvények megalkotásába. Ahogyan korábban is írtunk már róla, új taktikára és új üzenetekre van szükség, hogy az ellenzéki pártok eljussanak álláspontjaikkal a választókhoz, és hogy azok pozitívan reagáljanak.

Láthatóan az MSZP az a párt, melynek máig nem sikerült meghallania az idők szavát: egy az egyben az előző két évtizedben tőlük megszokott nyugdíjas tempóval és stílusban politizálnak, mintha a 60 év alattiakról már eleve lemondtak volna. A pártszakadást leszámítva az MSZP majdnem, hogy láthatatlan volt az elmúlt két évben. Szokás szerint arra játszanak, hogy 2014-re a választók egy része majd hozzájuk találn vissza, mert egyszerűen nincs más.

Előremutatóbb lehetőségnek tűnik, ha az ellenzéki pártok markáns, esetleg világnézeti jellegű ügyeket tűznek zászlajukra. Az LMP az ügynöktörvénnyel és az „oligarcházással” sikerrel tematizálta a magyar közéletet, és tulajdonképpen a Jobbik is ugyanezzel próbálkozik, csak éppen többnyire a politika szemétdombjáról hoznak be a társadalom kis szeletét érdeklő ügyeket, mint amilyen például a szexuális deviancia televízióból való kitiltása. (Természetesen a napnál is világosabb, hogy ez a valóságban nem a többségi társadalom védelmére, hanem egyszerűen csak a homoszexuálisok ellen irányuló javaslat.)

Ez a politika időről-időre hozhat médiafigyelmet és bizonyos körökben akár népszerűséget is, de félő, hogy amennyiben túlzásba viszik és nincs más, a választók egy-egy látványos ügyet képviselő rétegpártként, nem pedig kormányképes alternatívaként fognak rájuk tekinteni.

Nem kétséges, hogy a legokosabb és az ellenzék által legkevésbé alkalmazott módszer az lenne, ha a kormány javaslatait folyamatosan úgy kritizálnák, hogy minden egyes kérdésben egyúttal valóban működőképes alternatív terveket is felvázolnának. Ez nyilvánvalóan egy kockázatos tevékenység, hiszen a kormány és a kormánypárti média azonnal megpróbálná azokat darabjaira szedni, ám a jelenlegi ellenzéknek sem más választása, sem veszítenivalója nincsen.

A Fidesz kommunikációjából ugyanis már most látható, hogy az ő taktikájuk az elkövetkezendő két évben és a 2014-es választások kampányában is az lesz, ami a szocialistáké volt 1998-ban: azt bizonygatni, hogy a kormánynak nincs alternatívája. A Fidesz politikusai nagy ritkán már bizonyos hibákat is hajlandóak elismerni, de a párt kommunikációja abban mindig is ügyes volt és most is az, hogy rámutasson ellenfelei ötlettelenségére, magatehetetlenségére és inkompetenciájára. A parlamenti ellenzék eddigi összteljesítményét elnézve pedig a Fidesz kampánystábjának tényleg nem lesz nehéz dolga.

Az írást teljes hosszában a Véleményvezér blogon olvashatja el.