“A híradások és közszájon forgó pletykák alapján az utóbbi időben valami gyökeresen megváltozhatott az oligarcha-potentát viszonyban. Nemrég még szakértők ecsetelték, „.mennyire különbözik a nagytőke és a politika viszonya az orosztól vagy a kínaitól Közép-Európában. Oroszországban vagy Kínában, ha konfliktus van politika és nagytőke között, a nagytőke van bajban, Közép-Európában a politikusok jobb, ha vigyáznak, ha a nagytőkével akarnak ujjat húzni.” Kolosi Tamás – Szelényi Iván: Hogyan legyünk milliárdosok? – avagy A neoliberális etika és a posztkommunista kapitalizmus szelleme. Corvina Kiadó, Budapest, 2010. 236.o.) Most viszont mintha nagyot léptünk volna az orosz modell felé.

A XX. század utolsó, s a XXI. első évtizede egyfajta pluralista „virágozzék száz oligarcha” jegyében telt. Minden valamirevaló pártnak megvolt a saját, házi jellegű zsebvállalkozója, az igazi nagyok viszont ügyeltek rá, hogy mindkét oldallal jóban legyenek, de egyik mellett se köteleződjenek el nyilvánosan. Ha pedig mégis besorolták őket valahová, akkor pragmatikusan összedolgoztak a túloldal milliárdosaival. A fent idézett mű úgy summázza a tipikus bank-és cégoligarcha politikához való hozzáállását: „lehet, hogy Csányi inkább a Fidesszel szimpatizál (bár politikai szimpátiáiról hallgat), de azért Medgyessyvel vadászgat.” (Uo. 212.o.)” – ad a szerző némi elméleti keretet véleményének, amit később a közelebbi múlt eseményeivel magyaráz tovább.

“Az UD Zrt ügye is értelmezhető így. Ugyanaz a fura (ám oligarcháinknak kapóra jövő) dilettantizmus: az elhárítás lehallgatásaiból kiderül, hogy a Cs. Sándor oligarchával kapcsolatban lévő cég esetleg rádolgozni szándékozik az egyik pártra. […]  A nagybetűs Cég, (pontosabban a felügyelő szakminiszter), nem várja ki: a kisbetűs cég tényleg rádolgozik-e az Ibolyára, s főleg hogy illegálisan-e? Nem várja ki, hogy ha igen a válasz, akkor lecsapjon és tetten érjen, ehelyett a lehetséges zsákmányt rövidtávú, illékony belpolitikai munícióra cseréli. Rossz vásár, az ügy visszájára fordul. Nem érdekes?”

Ebből következik, hogy: “A jobbos médiában tényként nyomatják, hogy a neoliberális, szoclib, technokrata baloldal az oligarchák zsebében van. Ehhez képest a legnagyobb oligarchák hatalmát veszélyeztető akciók mindkétszer erről, a „reformbalos” tájékról indultak. S mindkétszer jobbos és/vagy retróbalos erők vontak köréjük oltalmazó erőteret. Demján Sándornak pl. olyannyira bejött ez az erőtér, hogy másfél éve látványosan letette a politikai hűségesküt. Ami korábban nemigen jellemezte a kiegyensúlyozottságra ügyelő nagytőkés réteg főáramat, és a Fidesz belső köre is finoman szólva tartózkodó volt irányukban.” – majd hosszasan idézi a szerző Bayer Zsoltnak az oligarchákról alkotott, 2000-ben leírt véleményét.

A konkrétumokra rátérve: “Nos, Demján egy igazi tagkönyves oligarcha. Akinek valószínűleg már az átkosban jobb verdája volt a kocka Ladánál. Aki az MSZMP-kongresszusok küldöttjeként tapsolt a gyilkos, tömegbe lövető Kádárnak. Most pedig Orbán Viktor bizalmát élvezi.

Élvezi?

Mi élvezet lehet a gazdaság látványos romlásában? A külkapcsolatok – ideértve az üzleti kapcsolatok – megfagyásában? A hitelezés leállásában? Abban, hogy nem válogathatják meg kedvük szerint az alvállalkozókat? A barátok lesittelésében? Hogy hirtelen furcsa módon állnak le, vagy szünetelnek beruházások? És mind-mind a többiben?

Ne tévedjünk, ha oligarchakörökből nem lesz, aki ezekre előbb-utóbb nyíltan rákérdez, az nem azt jelenti, hogy elégedettek, hanem azt, hogy már nem merik. Mielőtt azonban ennek látványosan örülni kezdenénk: az orosz példa azt mutatja, hogy nem az oligarchák hatalmát törik meg ilyenkor, hanem azt, hogy a színen föltűnik egy hatalmasabb oligarcha.” – ad az eredeti felvetésnél nagyobb ívű kitekintést a szerző.

A teljes írást a Hírszerzőn olvashatja el.