A kultúrharc viszont (Aczélhoz képest) egyszerűsödött: csak két „T” van. Támogatás és tiltás. Tűrés nincs, a még létező zárványok pénzcsapjai el vannak zárva, kivéreztetésük folyik. A szakszervezetek érdekérvényesítési képessége alaptörvényben van korlátozva (gyakorlatilag nullára). A média dettó, nem túl nagy példányszámú lapokban és „rejtett” tévé-, rádiócsatornákon (ideig-óráig) még lehet pampogni (íme!), de senki sem lehet biztos benne, hogy következmények nélkül.

Az unortodox önkényúr hatalma (momentán még nem Istentől, hanem csak) „a néptől” eredeztetik. Dr. Orbán „népe” az országlakosok kb. egyötöde. Az „istenadta egyötöd”, akaratát fülkeforradalom útján (ejtsd: út-ján!) valósította meg, és nemzeti egységként ruházta örökös miniszterelnökére. Ez a nép modern mása Madách athéni demokráciát megcsúfoló népének. Vagy nem akar, vagy nem tud gondolkozni, és megveti mindazokat, akik akarnak és tudnak. Minden morális megfontolást elutasít. Követi az élő bálványt bármely irányba. Megjegyzem, nem lenne könnyű dolga, ha gondolkodna és moralizálna, a bálvány ugyanis gyakorta tesz éles kanyarokat, és időnként ellenkező irányra is vált.

1998 és 2002 közötti első (nem örökös) miniszterelnöksége két új parancsolaton (nem) nyugodott. Ezeket az új (történetesen nem a jóistentől, hanem minden bizonnyal egy kis angyalkának öltözött ördögfiókától származó) parancsolatokat Simicska Lajos (akkori beosztása szerint: ügyvezető raszputyin) hozta az új kőtáblán. Az első így szól: Mindent szabad, amit a jog betű szerint nem tilt! A második így: A köztisztviselőnek alanyi joga hülyének lenni! Ép (keresztény) erkölcsi érzékű ember számára nem kétséges, hogy ördögi dolgok származhatnak ilyen indíttatásból. És származtak is. Mindenekelőtt a leplezetlen korrupció, amely irdatlan jéghegynek csúcsaként ismertté is vált a josziptót, a slehtcsaba, a tokaj, a kőbánya, a grippen, a hepiend, a tojj-tojj vécék, az országimázs központ meg a többi gazemberség, valamennyi jogi „osztjónapottal” elintézve.

Azt gondolhattuk, morálisan nincs már lejjebb, de volt! A 2002-es bukást nem volt képes erkölcsileg „feldolgozni”, és mivel egy normális európai demokrata számára a választási vereség a politikából való távozást írja elő, ő inkább a demokráciával szakított. Választási csalást híreszteltetett (saját – azóta is, vajh miért hűséges, kvázi örökös – belügyminiszterét dezavuálva!). Magát és népét (paranoiásan) „a hazával” azonosította (a haza nem lehet ellenzékben!), nem mondott le a pártelnökségről, ellenkezőleg: minden vetélytársával „leszámolt”, és a pártot de-demokratizálta. Igazi (bár még csak párt-) vezér lett, „elengedhette magát”. És elengedte. A kormánynak nem ellenzékévé, hanem ellenségévé vált. Az ellenséggel szemben pedig minden megengedett, a harcban nincsenek szabályok. De a durva, gyalázkodó parlamenti hang, az üvöltő neveletlenség, a kialakult „médiaegyensúly” és a (még viszonylag szelíd) polgári körözés 2006-ban kevés volt. De már nem ijedt meg, tudta, hogy végig fog menni az úton.

Ölébe hullott egy „gondoktól ölelt kis” EU-tagország, korántsem a Kánaán. Első kormányzása idején, döcögve, nyögve, a bokrosi úton, a négynél jóval több ökörrel, még ballagott a szekér. Amikor rohamtempóban kiépítette az előbbiekben már ismertetett államformát, elfeledkezett egy apróságról: időközben belépett az unióba! Ez aztán a fura helyzet! Ő, az álmaiban Achilles, a nagy, a dicső és örökös harcos egy igazi béketáborban (EU) ücsörögjön? Sőt a béketábor soros elnöki széke várt rá. (Szép kis soros elnökségünk kerekedett. Felejtsük el!) A vezénylő tábornok „zsigerből” (tudom, ez egy nagyon csúnya szó) vagy (ahogyan ő minősítette az ellenségként kezelt ellenfeleit:) „genetikailag” (ilyen meg természetesen nincs) Európa-ellenes, de legalább két racionális okból is az: nagyon jól látja, hogy teljhatalmának egyetlen gátja az unió, amelyet – tudja – képtelen lesz legyűrni. Éspedig azért, és ez a másik racionális ok, mert ő harc (ha kell fegyveres harc) útján (ejtsd: út-ján) képzeli a vitás ügyek megoldását („erős Magyarország”). Az EU pedig – kétezer év háborúi után – megtanulta, hogy minden győzelem új háború kezdete. Az EU hivatása, hogy a vitás kérdéseket kizárólag békés úton oldhassuk meg Európában. És ez bizony antagonisztikus ellentét. Azaz, ha Orbán marad, az EU megy! És mi, kelet-közép-európaiak, egyik pillanatról a másikra elkezdhetünk lövöldözni egymásra.

A teljes írást a Népszabadság Online-on olvashatja el.