Amíg mi az elnökünk körül táncikáltunk önfeledten, a világ ugyan velünk mulatott – e pillanatban Schmitt Pál feje ékesíti a Wikipedia címlapját -, de nem állt meg. Ideje visszatérni a teendőinkhez. Úgy adódott, hogy a teendőink közül a legsürgősebb most egy combos hitelkeret biztosítása: az IMF-megállapodás. Ez nem megy olyan flottul, mint az elnök lemondatása, pedig nem Schmitt Pálból fog enni a magyar a következő években, hanem az IMF pénzéből.

A megegyezés akadályai viszont most, a köztársasági elnök elcsapása után nevetségesnek tűnnek, és okafogyottnak.

A Schmitt-ügy egyik széles körben ünnepelt fejleménye az volt, amikor jobbos arcok emelték fel a hangjukat, gyalogoltak szembe a pártvonallal, jelezve, hogy nem nyelnek le minden képtelenséget, amit Orbán Viktor a szájukba tuszkolna. Volt viszont egy másik, szomorúbb tanulsága: hogy elég sokan viszont nagyon szívesen rácuppannak bármire. Vannak még elegen, akik egy ekkora botrányt is megértéssel, jóindulattal fogadnak, mert a Viktor azt mondta, jól van az úgy.

Mindkét reakcióból az következik, hogy a szabadságharcos retorikát akár el is felejthetnénk. Ezen ne múljon semmi.

Az értelmesebbje úgyis tisztában van vele, mekkora egetverő idiotizmus. Láttak már világtérképet, felfogják a kiszolgáltatottságunkat. Azt is értik, hogy ez nem a mi harcunk. Egyáltalán nem a nemzet érdeke, amit Orbán annak próbál eladni: sem a jegybank irányítása, sem a haverok kitömése nem sorskérdés, ahogy az ő minél nagyobb hatalma sem. Az okos jobbosok már azt is látják, hogy mire ment azzal a fene nagy hatalmával.

A hülyébbje? A derékhad? A Békemeneten baktató birkák? Hát azok meg tényleg akármit megesznek. Az ő kedvükért teljesen felesleges fenntartani a szabadságharcot, mivelhogy bekajálnák az ellenkezőjét is, jó étvággyal. Még repetát is kérnének.

Amivel meg is érkeztünk a Fidesz legnagyobb, történelmi esélyéhez, amellyel egészen idáig nem élt. Ez az esély nem elsősorban politikai, hanem pedagógiai.

A teljes írást a HVG.hu-n olvashatja el.