Az elemzés, a komoly módszertan ellenére, persze rettenetesen spekulatív – ahogy korábban a „még mindig meglenne a Fidesz kétharmada” volt -, hiszen nem számolhat egy csomó ismeretlen tényezővel (kampány hatása, pártok viselkedése, részvétel alakulása). Ennek ellenére alkalmat ad arra, hogy újra átgondoljuk: az egypárti vagy a koalíciós kormányok tesznek jobbat az országnak? 

Nem vitás, hogy egy adott párt számára az egyedül kormányzásnál nincs kellemesebb. Bizonyára az MSZP is boldog lett volna – utólag talán az SZDSZ is… -, ha 2006-ban néggyel több mandátumot szerez (azzal már abszolút többsége lehetett volna), mint ahogy a Fidesz is mindent megtett azért, hogy 2010-ben kétharmadot érhessen el. Emlékszem, a választások előtt Giró-Szász Andrással számtalan tévéműsorban folytattunk „elvi” vitát arról – azért teszem idézőjelbe, mert a politikáról a legjobb szándék mellet sem lehet tisztán elvileg beszélni, hiszen a politikai szereplők között minden megoldásnak vannak aktuális haszonélvezői és károsultjai -, hogy jó lenne-e, ha végre nem kényszerülne egy párt koalícióra. Miközben akkor is úgy gondoltam, hogy a koalíció nem ördögtől való, sőt, bizonyos esetekben komoly erőforrás is lehet, általában védhetőnek, elfogadhatónak gondoltam András érveit. Az egypárti irányítás hatékonyabb lehet, gyorsabb döntéshozatalt tesz lehetővé – egy próbát megér nálunk is. 

A teljes írást elolvashatják Török Gábor blogján.