Felkel, felöltözik, gyerekeket felzavarja, sietve kakál, megkávézik, és megy. Sőt, vonatjegyet vesz Varsóból Budapestre és vissza, a saját pénzéből természetesen, szállást és ellátást fizet, hogy meghallgassa Orbán Viktort. Ez eddig még oké, bárkivel megesik, hogy fellelkesül egy meccs vagy egy koncert előtt, és mindent megtesz, hogy élőben láthassa.

Viszont ha aztán a meccs vagy a koncert botrányosan rossz, akkor normális emberek nem kezdenek csápolni meg bravózni, hanem felháborodnak, huhognak, paradicsommal dobálóznak, és visszakérik a jegyárat. Nyilván szubjektív egy produkció megítélése, de csak egy minimális szint fölött: az például objektíve rossz előadás, ahol az énekesből egy ép hang nem jön ki, mivelhogy totál szét van ütve. Mármost Orbán Viktor teljesítménye körülbelül a boldogult Amy Winehouse utolsó, tragikus korszakát idézi.

Van ilyen minimumszint egy miniszterelnök ünnepi beszédénél is, mégpedig az, hogy legyen valamicske értelme. Legyen releváns, lehessen jóindulattal úgy érezni, hogy az igazságot mondja. Legalább valamifajta helyi igazságot. Legalább ki lehessen magyarázni belőle, hogy nem hazudik szándékosan.

Nem beszél kéretlen elvtársi segítségről, amikor ő maga folyamodott az IMF-hez hitelért, miután rájött, hogy mástól nem kap. Nem delirál a pénzügyi függetlenségről rögtön a hitelkérelem és a fiskális paktum aláírása után. És külön szól a háziállatainak, hogy az utolsó hitelezőt, aki még esetleg szóba áll velünk, lehetőleg ne hasonlítsák a Szovjetunióhoz, mert a legegyszerűbb emberek is meg tudják különböztetni a katonai megszállást attól a gesztustól, amikor valaki pénzt ad nekünk kölcsön, hogy legyen fűtés az óvodákban.

Ezeket a dolgokat a leglojálisabb és legfelkészültebb támogatója sem tudja megmagyarázni. Ami nemcsak azért baj, mert bántja a fület és azon keresztül az agyat, hanem mert ugyanakkor ezek rendkívül prosztó, agresszív szövegek, amelyek miatt aztán lesznek kérdések a bőrcipős, öltönyös urak részéről. Amit persze leszarhatnánk, ha nem kellene velük találkoznunk soha többé, csakhogy Orbán Viktor mindezt úgy adja elő, hogy közben már két hónapja ül a tárgyalóasztalnál, és alig várja a megegyezést.

Ott ül türelmesen, és ordítva hány az üres pálinkásüvegekbe. Aztán csodálkozik, hogy nem ül senki az asztalához.

Hát a kettő együtt nem megy, ennyi már biztosan kiderült, tisztelt hölgyeim és uraim. Vagy akarjuk azt a hitelt a feltételeivel együtt, vagy nem akarjuk. Az nem opció, hogy ide a pénzt, és azt csinálunk vele, amit akarunk; a nemzetközi közösség ugyanis dörzsölt alak, és miután számtalanszor tapasztalták, hogy az Afrikában ledobott konzerveket a helyi hadurak zabálják fel, hát megnézik, mire adnak és mire nem.

Tehát ennek a szövegnek egy mentsége van, amit viszont nyilvánosan nem lehet előadni. Faraday-kalitkában fogja elrebegni Navracsics Tibor az európaiaknak, és könyörög, hogy maradjon titok. A magyarázat, kedves barátaim, az lesz, hogy a miniszterelnök éppen az Önök kedvéért hordja ösze ezeket a baromságokat, és egyébként pedig érvényben van a megoldókulcs: ne figyeljenek oda arra, amit mondok.

A bőrcipős öltönyök azonban sajnos ezt sem fogják megenni, mégpedig azért, mert racionálisabbak, mint egy kisvárosnyi zombi, vagy teljesen más példával élve, Önök, kedves viktorviktorozó honfitársaim. Európa – és Amerika – ugyanis már egyszer megkapta ezt a tippet, és azóta azt vehették észre, hogy még az se volt igaz. Ezekből a mondásokból bizony cselekvés lesz. Az elmúlt két év ámokfutása, amelynek csúfos végjátékában a pénzvilág szeretetszolgálatára szorultunk, pontosan ezekből a slágergyanús mondásokból lett. Abból az elvből, hogy azokat akkor is tartani kell, ha hülyeségek vagy tudatos hazugságok voltak. A mozgástér pedig ettől a görcstől egyre szűkebb, és olyan pályát eredményez, mint a szőrszálé a lefolyóban.

A teljes írást a HVG.hu-n olvashatja el.