Schmitt államelnök előélete banális, szegénynek volt valami igaza, amikor arra célozgatott riadtan, hogy akkoriban ez így volt szokás – ez igaz – , és hogy ő a kádári apparátusok erénytáblázatának megfelelően viselkedett. De legalább, ha vonakodva és értetlenül is, de visszaadta megbízatását. A magyar állam – hasonlóan más európai államokhoz – annak a rossz tréfának bizonyult, amelynek a nép mindig is tartotta.

Schmitt elnök dolgozatát alighanem „néger” írta (vágta össze fordításokból), ami a huszadik század utolsó negyedében nem volt szokatlan, vb-titkárok, téeszelnökök, kombinátigazgatók, egyéb górék és nacsalnyikok ugyanígy szereztek – mit sem érő – rangot, ami a posztsztálinista apparátusok bürokratikus és címkórságos világában bizonyára jelentett valamit. Az értékesebb címek („kandidátus”, „a tudományok doktora”) megszerzését féltékenyen őrizte a Tudományos Minősítő Bizottság (titkár, 1984-1990: dr. Mádl Ferenc) az államellenes erőktől, a szubverzív-ellenzéki elemektől és az eredeti gondolatoktól.

Szegény, szerencsétlen Plagi bá, ő csak balekja volt ennek az egész erkölcsi zűrzavarnak, amelyet nem ő okozott, s amelyben – szerényen – csak haszonszerzésre törekedett, mint annyian. De legalább, ha vonakodva és értetlenül is, de visszaadta megbízatását. A magyar állam – hasonlóan más európai államokhoz – annak a rossz tréfának bizonyult, amelynek a nép mindig is tartotta.

Orbán Viktor, az új Magyarország elsöprő többséggel megválasztott, hiperlegitim kormányelnöke, aki – értelmes versenytárs hiányában – még most is viszonylag népszerű, már ráfázott néhányszor a humortalan rugalmatlanságára. De azért talán mégse azért kellene megbuknia, mert hiányos volt a képzelőereje, az árnyalat-, humor- és arányérzéke.

A teljes írást a HVG.hu-n olvashatja el.