“Ha a britek az izolálódás következményeitől félnek, a franciáktól az amerikaiak mint az őrültek viszik ki a pénzt, akkor nekünk van-e egyáltalán miről lamentálnunk? Kompország. A napokban erősítették meg azt a pénzpiacon már korábban terjedő hírt, hogy a magyar állampapírpiacon a Templeton maradt az egyetlen lényegi vásárló. A kormány pedig nem képes kiállítani egy minisztert az IMF-fel – igaz, megalázó helyzetben – tárgyaló delegáció élére? Egy cérnaszálon lóg az ország pénzügyi finanszírozása, s mi beintegetünk? Privátbankári információk szerint ha nem is zsákban, de már eddig is zsáknyi pénzeket vittek külföldre ügyfeleik. Ma égni fognak a telefonok, a naptárak üres helyei hetekkel előre betelnek.” – írja le Langmár Ferenc a mostani magyar helyzetet magyarázó nemzetközi környezetet, és fejezi ki egyben értetlenségét is a Kormány lépése kapcsán.

“A választás előtt a Fidesz nem hirdetett Európa-politikát (sem). Egyértelmű volt Orbánék EU-szekpticizmusa, de az elemzők a választás után is arra számítottak, hogy 2014-ben bevezetjük az eurót. Aztán egy tv-interjúban a miniszterelnök bejelentette, hogy az évtized végéig nem lesz eurónk. De olyannyira egy mellékmondatba bújtatva, hogy a sajtónak legalább egy nap kellett ahhoz, hogy fölfogja a foghegyről odavetett megjegyzés súlyát. Most pedig ez a sercintés az EU asztalára.” – kommentálja a szerző a Fidesznek az európai integrációhoz és a közös valutához való viszonyát.

“Elvakult volt, aki 2006 végén még tagadta, hogy a szocialista-liberális kormány hazudozott az ország pénzügyi, gazdasági helyzetéről, hitelét vesztette, s hogy Gyurcsánynak – az öszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után – mennie kell. A baloldalnak a legkevesebb, amit meg kellett volna lépnie, az Gyurcsány menesztése, és egy szakértői jellegű kormány fölállítása.

Ma elvakult az, aki tagadja, hogy…” – von párhuzamot a szerző (a napokban nem elsőként) a 2006 őszi és a mostani fejlemények között.

A teljes írást a Hírszerzőn olvashatja el.