Dr. Weltner János sebész főorvos

Nemrégiben Fábián Lajossal, a VOSZ Egészségügyi Tagozatának elnökével, a TritonLife csoport társalapító tulajdonosával készített interjút közölt a Népszava, az online verzióban a következő, figyelemfelhívó címmel: „A magánszektorban sincs elég orvos, de vannak, akik már itthon is elérték az amerikai fizetéseket”. Érdekes, vitára hívó kérdésekről is szó esett.

Fábián Lajos szerint abban, hogy megbetegszik valaki, legtöbbször van a korábbi életmódjából, szokásaiból fakadó saját felelőssége. Ezért éppúgy, mint a casco biztosításoknál, a betegnek vállalnia kellene önrészt.

Ámde tudjuk, hogy az emberek többsége nem gondol a tüdőrákra, amikor rágyújt, és nem méri meg naponta a testsúlyát, legkevésbé egy evés-ivással feldobott baráti találkozó után. A leggyakoribb és legdrágábban kezelhető betegségek többségénél – mint pl. rák – ráadásul fogalmunk sincs a betegség okáról, és bár statisztikailag igazolt a dohányzás és a tüdőrák kapcsolata, ez az egyénre vetítve nem jelent bizonyosságot: nem minden dohányost ér el a tüdőrák. Más rákféleségeknél még ennél is kevesebb a tudásunk, ezért aztán az egyes beteg nem tehető felelőssé.

Máskor nem is maga a beteg, hanem a munkakörülmények játsszák a vezető szerepet, mint pl. az ízületi betegségek többsége esetén. Gyakran az egészségtelen környezet – pl. az ivóvíz vagy a levegő minősége – okoz olyan betegséget, melyet honfitársaink nem tudnak önmaguk kivédeni, elhárítani. Ráadásul a lakosságnak vajmi kevés ismerete van az életmód és a betegségek közötti összefüggésekről.

Érthető, hogy a magánvállalkozók számára jobb versenyhelyzetet jelentene, ha a betegnek az állami egészségügyben is fizetnie kellene az ellátásért, ráadásul ez esetben az állam is jól járna: kevesebb költségvetési pénzből több beteg ellátására futná. Az állami szolgáltatóknak ez nagyjából mindegy, hiszen magát az árat az állam határozza meg, függetlenül attól, hogy annak mekkora részét fizetné a beteg – esetleg. A szolgáltatónak talán javulna a kihasználtsága, ami azért valamennyit javíthatna az anyagi helyzetén, feltéve, ha a munkájuk ellenértékét legalább a valós árán térítenék meg.

Fábián Lajos úgy tudja, hogy a kormány erőfeszítéseket tesz a szűrések tekintetében. Ez sajnos nehezen érhető tetten. A 25 és 65 év közötti hölgyek háromévenként vehetnek részt méhnyakszűrésen, a 45-65 év közöttiek pedig mammográfián. A fő baj az, hogy a kormány nem tesz valódi erőfeszítéseket, pl. nem vásárol hirdetéseket annak érdekében, hogy a hölgyek meg is szervezzék önmaguknak a szűrést – hiszen a méhnyakrák esetében ez az elvárás -, majd megjelenjenek a vizsgálaton. A közelmúltban megjelent összefoglaló szerint a méhnyak- és az emlőrák tekintetében a szűrésre hívottak megjelenése 60 százalék körül mozog (sajnos ez az anyag csak elnagyolt adatokat tartalmaz, azokat is 2016-ból).

Az 50 és 70 év közötti népesség kétévenkénti vastagbél-szűrése jelenleg kísérleti, bevezető jellegű, korlátozott akcióként zajlik. A koncepció indokoltnak tartja ennek kiterjesztését, de ez még nem történt meg.

Sajnos e rákféleségek a Nemzeti Rákregiszter adatai szerint a szűrési korhatárok előtt és után is nagy számban veszélyeztetik az embereket, ezért erőfeszítéseket kellene tenni a korhatárok tágítására, a felső korhatár eltörlésére.

Ami az interjú egyik fő mondanivalóját illeti, arról a Népszavában Danó Anna október 4-én már közölt egy kitűnő összefoglalót: nevezetesen arról, hogy az állam a magánszolgáltatóktól vásárolna meg egyes hiánycikknek minősülő ellátásokat. De ebben nincs semmi új. Már a kilencvenes évek elején tapasztalhattuk, hogy az államnak nincs elég pénze az egészségügyre, különösen a korszerű eszközök beszerzésére. Ezért megállapodott némely beruházókkal arról, hogy ha hajlandók CT, angiográfiás, művese, sugárterápiás, stb. készülékeket, majd később egynapos sebészethez szükséges rendszereket venni és működtetni, akkor az OEP/NEAK szerződik velük e szolgáltatások költségtérítésére. Máskor a kórházak szervezik ki egyes feladataikat a vállalkozóknak. Ezek árának megállapításakor – ellentétben az állami ellátók felé elismert ártól – az amortizációs, fejlesztési és bérlési költségeket is tekintetbe vették.

Egyszóval nem számít újdonságnak, hogy az esetleg hiányzó eljárásokat magántulajdonú szolgáltatóktól vásárolja az állam vagy egy kórház. Amiről jelenleg édeskeveset tudunk, az a mennyiség, az ár és az ezekhez szükséges pénz forrása.

Azt tudjuk, hogy az állami ellátóhelyek a jelenlegi egyre szűkösebb állami költségtérítés mellett szükségszerűen veszteségesek. Ez az, amit egy magánszolgáltató nem engedhet meg magának. Tehát vagy árán vásárol az állam a magántól, vagy a betegnek kell a zsebébe nyúlnia a hiányos NEAK-térítés kiegészítése érdekében. Remélhetőleg ettől a többi ellátás nem szegényedik el még jobban. Az viszont világos, hogy honfitársaink gyógyításához a jelenlegi egészségügyi forrástömeg nem elegendő.

Az interjú a valóságnak megfelelően arra is kitér, hogy az állami és a magánellátásban is a szakember a kapacitások szűk keresztmetszete. Nincs annyi szakember Magyarországon, hogy az állami és a magánszektor működtetését jelentős, növekvő mennyiségű túlmunka nélkül biztosítani lehessen. Így aztán – állítja Fábián Lajos – egyes szakmákban a szakemberek a hazai körülményekhez képest hatalmas honoráriumokat követelnek. Ez szerinte már kilenc számjegyű fizetéseket jelent, és 600-700 milliós évi jövedelmet, amit az égvilágon semmi sem indokol.

A világon nagyon kevés hely van, ahol hasonlót el lehet érni, jobbára az Amerikai Egyesült Államokban léteznek ilyen jövedelmek, ott is ritkán. Egy USA-beli honlap adatai szerint 5 legjobban fizetett szakterületen (aneszteziológus, belgyógyász, szülész-nőgyógyász, sürgősségi orvos, illetve aneszteziológus szakasszisztens) 340-520 ezer dollár éves fizetés érhető el maximálisan, ami forintra átszámolva sem több 120-180 millió forintnál évente. Ez havonta maximálisan 9,9-15,5 millió, az átlagot nézve pedig 3,7-9,3 millió forintnak felel meg.

Összességében sajnos egyet kell értenünk Fábián Lajossal:

„túl keveset költ Magyarország az egészségügyre, nincs átgondolt egészségpolitikai mesterterv, kiszámíthatatlan a szabályozás, gyorsan változó és leginkább ad hoc politikai érdekeket szolgáló, de csak a részleteket igazító intézkedések történek.”

A megoldás tekintetében pedig igaza van abban, hogy nem szabadna korlátozott lehetőségekkel, lényeges megalkuvásokkal működő kórházakat politikai érdekből a rendszerben tartani.

Magyarán nem az elavult kórházat kell a beteghez vinni, hanem a beteget a modern kórházhoz. Az igazihoz, ami nem szuperkórház, hanem egyszerűen csak napjaink kórháza. És ahol a beteg nem akkor fizet, amikor megbetegszik, hanem munkaképes korában tudatos és tisztességes járulékfizetője egy biztosítónak. Azaz nem a nagy kalapba fizetett adóival, hanem biztosítási járulékkal fedezi az egészségügyi ellátás költségeit. Adóinkból pedig az állam fizet a biztosítónak azok helyett, akiknek nincs jövedelmük.

Forrás: Népszava