Ha a politika elhibázott döntései közvetlenül hatnak az iskolásokra, akkor komoly baj van: a rendszerváltás óta sosem volt akkor szükség az oktatáspolitika megváltoztatására Magyarországon, mint 2012-ben.

Amikor 2010-ben a Fidesz a kereszténydemokratákra bízta az oktatási államtitkárság vezetését, tudtuk, hogy sok jóra nem számíthatunk. A KDNP-től markáns, a Fidesztől elütő véleményt kizárólag egyházi ügyekben hallhattunk az elmúlt években, így azt gondolhattunk, ez a vonal fog erősödni a közoktatásban. A hittan erősítése meg is történt, az iskolákban kötelező lesz erkölcstant vagy hittant tanulni, ami ugyan komoly károkat nem okoz, de felvet bizonyos aggályokat, példának okáért azt, hogy mit csináljanak a nem (vagy másban) hívő családok, akik a megfoghatatlan tartalmú erkölcstan oktatásáért sem lelkesednek.

Ami viszont elképesztő károkat okoz, az a felső- és közoktatás átalakítása. Önmagában is problematikus, ha az egyház befolyását azzal erősítik, hogy az iskolát fenntartani képtelen önkormányzatok átjátszhatják annak kezére az oktatási intézményeket. Ennek köszönhetően van már iskola http://index.hu/belfold/2011/05/04/az_iskola_egyhazi_fenntartasba_adasa_ellen_tiltakoznak_a_szulok_zsombon/, ahol kötelező a reggeli áhitat. Ha hisz a gyerek, ha nem, és persze ha másban hisz, akkor is. És nem ez az egyetlen aggasztó fejlemény.

Az új Nemzeti Alaptanterv elveszi a tanároktól a szabadságot, hogy legalább részben meghatározzák, mit akarnak átadni a gyerekeknek. Ez különösen akkor jelent gondot, ha az oktatáspolitika irányítói hiányos kompetenciákkal bírnak – márpedig efelől kétségünk sem lehet: elég, ha csak Hoffmann Rózsa az angol nyelv tanítását visszaszorítani kívánó nyilatkozataira gondolunk. Az tehát már biztos, hogy meg fogják szabni, mit kell tanítani, az viszont még nem, hogy ez katasztrofális lesz-e vagy sem. Van egy tippünk.

És ez még mindig csak a jéghegy csúcsa. Mindannyian emlékszünk, hogy a Fidesz-KNDP 2008-ban azzal alapozta meg a népszerűségét, hogy sikeres népszavazást kezdeményezett egy évi 90 ezer forintos tandíjról szóló javaslat eltörléséről. Ez az összeg nemcsak kifizethető lett volna, de a rászorulók mentességet is kaptak volna alóla. Lehet, hogy nem ez volt a világ legjobb tandíj-koncepciója, de lehetett mellette érvelni. A Fidesz-KDNP 400-800 ezer forintos tandíjai mellett nem lehet. Ezt a leggazdagabbakon kívül senki nem fogja tudni fizetni – ők pedig úgyis inkább Londonba küldik a gyereket tanulni.

Nincs ok arra, hogy a jogász- és közgazdászképzés állami támogatását megszüntesse a magyar állam, különösen azért nem, mert ezek a fiatalok jobb eséllyel helyezkednek el, mint például szabad bölcsészetet tanuló társaik. Hoffmann Rózsa fordított érvelése, miszerint „ a jól jövedelmező szakmákat választók nyugodt lélekkel vehetik fel az állami kamattámogatással elérhető diákhitel 2-t, mivel egyértelmű, hogy különösebb gond nélkül vissza tudják majd fizetni”, több pontos is hibás.

Először is: korántsem biztos, hogy egy jogász vagy közgazdász jól jövedelmező állást talál, csupán valószínűbb, mint mások esetében. Másrészt az államnak inkább azokat a szakokat kellene támogatnia, amelyre nagyobb a piaci igény: ehhez képest a művészeti szakok keretszámát emelték fel 30%-kal, és a jogász- és közgazdászképzést nullázták le sikerrel. Harmadrészt arra sem tennénk fel komolyabb összeget, hogy egy sikeresen elhelyezkedő ügyvédjelöltnek nem okoz gondot önmaga fenntartása mellett a diákhitel kamatainak évtizedes fizetése.

Amellett pedig tényleg képtelenség érvelni, hogy az átalakítás miért nem fokozatosan ment végbe, miért kellett ennyire kiszúrni a most érettségizőkkel, akiknek hónapok óta fogalmuk sincsen, milyen szakra érdemes jelentkezni, van-e esélyük bekerülni az állami finanszírozásos helyekre. Ha közülük egyre többen gondolkoznak az ország elhagyásán, az nem véletlen. Jövőtlennek érzik itt magukat, és ez legalább annyiban köszönhető az elhibázott és ostoba oktatáspolitikának, mint a gazdasági válságnak.