A szerző szerint „a cél valahol a lengyel vallásosság, a régi távol-keleti szorgalom és feudalizmus, az orosz típusú indokolatlan tekintélyelvűség és a klasszikus agrártársadalmak természetközeliségének ötvözése. Ez a cél önmagában, és ha ennek minden más áldozatul esik (a gazdaság, a diplomácia, vagy sokak félelme szerint európai integrációnk), hát az sem baj, bár a kormány, de legalábbis a kormányfő szentül hiszi, hogy mindezek mellékhatásaként a magyar gazdaság önerőből növekedni kezd, mint az égig érő paszuly, és lehagyja a válságban lévő Nyugatot. Meg Keletet.

A valóságban persze ezek a követelmények egymásnak is ellentmondanak, és a mai magyar körülmények között egyik sem tűnik megvalósíthatónak. Az meg teljesen nyilvánvaló, hogy a tisztán belső eredetű növekedés mítosz, sosem létezett, sőt a magyar gazdaság felívelő periódusaiban jellemzően az exportorientált, a korabeli technológia fejlett ágazataiban működő ipari termelés mindig kiemelkedően fontos volt. Ez mára még inkább így van.”

Tallián Miklós szerint „ebben a helyzetben Magyarország előtt három út állhat. Az első, hogy a magyar kormány nem enged, hogy megtartja a fülkeforradalom vívmányait. Ekkor az új választási rendszernek köszönhetően a kormányváltás szinte lehetetlen feladat lesz, a bebetonozott törvények megváltoztatása pedig még annál is kicsit nehezebb. Az ideológiai transzformáció ettől még persze nem fog sikerülni, viszont a gazdaság összeomlik (ezt a jegybanki tartalékok felélése legfeljebb elodázni tudja, megakadályozni nem).”

A második, „hogy a  kormány időben visszatáncol, és legalább minimálisan elfogadhatóvá teszi a kifogásolt szabályokat. Ekkor Magyarország sokban hasonlóvá fog válni Berlusconi Olaszországához: unortodox, autoriter vezető, nem túlságosan jól pörgő gazdaság, állandó külső nyomás és ellenőrzés, egyedül az ungabunga-partik nem lesznek meg.

A harmadik lehetőség, hogy a kormányzati politikusok közül azok, akiknek még fontos az ország tartós fizetőképessége, valamint az uniós tagságból származó előnyök, informálisan vagy akár formálisan is nagyobb szerepet vállalnak a gazdaság irányításában, és az ehhez szükséges döntések előkészítésében, meghozatalában, és a miniszterelnök és a gazdasági miniszter mellőzésével oldják meg, hogy az ország mégis IMF-hitelhez jusson, és mégse legyünk Európa páriái.”

A teljes cikket a hvg.hu oldalán olvashatja.