A gépezet olyan hatékonyan működött, hogy az eszmét még a baloldalon tévelygő értelmiségiek is benyalták, s valahol itt húzták meg azt a vonalat, melynek lényege, hogy „No pasaran”. Erre jön a miniszterelnök, s azt mondja, mindez csak technikai kérdés. A technika ugyan jól működik, mert a pénzügyminiszterek is megszavazzák majd a dolgot, szemben a hurrálapok várakozásával, de mégiscsak technika. A pénzek elreteszelése ugyanis elképzelhetetlen, hiszen addig a Bizottság meghallja majd mindazt, amit válaszként a magyar kormány lép, s nem is fogja érteni, hogy juthatott korábban ilyesmi az eszébe.

Orbán Viktor nem először adja tanúbizonyságát annak, hogy a hülyék és az önmagukat hülyéknek maszkírozók özönében van olyan, aki érti a helyzetet, legfeljebb nem szereti. Gépezete kedveli úgy beállítani ezt a jelenséget, hogy ő az, aki elmegy a falig, majd szépen színezgetik, retusálgatják azt a részt, amikor a fal adta a másikat, s kótyagos fejjel, rogyadozó térdekkel kóvályog vissza a hős, s csak a legközelebbiek hallják suttogását, miszerint: győztünk.

Vagyis: nem szervezünk magunk mellett tábort, mert „nem érdeke Magyarországnak, hogy politikai térbe emelje a kérdést”. Mert nem tudunk ugyanis átütő, a döntést megakadályozni képes tábort szervezni, cserébe viszont tovább növelnénk az ellen elszántságát.

Ehelyett addigra ismertté válik az az intézkedéssorozat, amely „orvosolja a problémát”. A jele annak, hogy a probléma orvosoltatott, az lenne, ha a Bizottság, tágabb értelemben az unió meg lenne győződve arról, hogy most már fenntarthatóan három százalék alatt tudjuk a hiányt tartani. Ha így lesz, akkor 2010 után ismét megtörténik, hogy Orbán legalább magának bevallja: ahogy addig csinálta, az tarthatatlan, s egy nagyot fordít az elképzeléseken.

A teljes cikket a nol.hu-n olvashatja el.