Szaporodni kezdenek azok a cikkek, előadás-meghívások, blogbejegyzések, amelyek bizalmatlanok a nagy polgári lapok és az euroatlanti elit Orbán-rendszer-kritikájával szemben. Még nincs sok belőlük, s általában nem konkrét állításokkal vitatkoznak. De számuk nő. S ráadásul arról az oldalról jelentkeznek, a radikális baloldali értelmiség felől, amelyhez a magyar követségeknek hagyományosan nincsenek kapcsolataik. A Bem térről elérhetetlenek. Így e szövegeket, kommentárokat bizonyára nem magyar külügyérek generálják.

De lassan megszólalnak a „magyar ügyben” különböző baloldali radikális körök, diákklubok, az egyes peremglobalizációs mozgalmak támogatói, az antikapitalizmus, sőt az antiimperializmus még létező hálózatai. Véleményük támad komoly embereknek. Már látom, hogy holnap megjelenik valamilyen egyetemi ellenzék is. Láthatóan lefedik vagy lefedhetik a vita iránt érdeklődő európai értelmiségi közvélemény nem is olyan kis részét. Persze eljutott ide az európai szocdemek és zöldek Orbán-kritikája. Hallottak arról, hogy itt azok szerint is alapvető baj van vagy lehet nálunk a demokráciával. S ők végül is demokráciapártiak. De számukra azon európai és amerikai hangok többsége nem igazán hiteles, amelyek most aggódni kezdtek az EU keleti belső peremén a több demokráciáért.

Értelmezésük szerint a „nagyok”, az erősek itt mintha ismét a mesterséges demokráciaexport egy újabb, ezúttal – hiszen az EU-n belül vagyunk – a frontális erőszakot kizáró változatával próbálkoznának. E felfogás szerint adott egy kis ország, amely egy ponton szembekerül a nemzetközi tőkével. Megpróbálja, legalább részben a helyi érdekeket érvényesíteni. Ez újdonság az egykori posztkommunisták között, akik – legalábbis szavakban – abban versenyeztek, hogy ki lesz engedelmesebb, szorgalmasabb, odaadóbb építője annak a kapitalizmusnak, jobb tanítványa azoknak a nyugati eliteknek, amiről/akikről a radikális társadalomkritika, az „igazi” baloldal ott kint oly rossz véleménnyel van. Az „új európaiak”, akiktől nem kevesen Nyugaton először azt várták, hogy valami eredetit, az ottani anomáliák egy részét kiigazító kísérleteket produkálnak, ehelyett régi megoldások szolgai másolásába fogtak. S akkor végre jön valaki, aki nem tesz lakatot a nyelvére. Bele mer marni a nagybankokba, kereskedelmi láncokba, megpróbál kitérni az IMF elől. Amelyről ebben a közegben és egyébként sokféle latin-amerikai, ázsiai mozgalmakban egyáltalán nem mint a megértő, progresszív amerikai nagybácsiról, hanem mint a globalizáció kemény, sok szempontból kifejezetten kegyetlen változatainak legfontosabb képviselőjéről, sőt exportőréről beszélnek. S ezt a bátor kormányt a nyugati elitek most mindezért valahogy meg akarják büntetni. A nagy pénzügyi szervezetek meg zsarolják. A nagyhatalmak megpróbálják visszaterelni a járomba, és egyre merevebbek, az európai családon belül szokatlanul keményen fogalmaznak. S egy szokásos lejárató kampány részei a kifogások a helyi demokráciával szemben. Hiszen a közeledő szankciókat valahogy igazolni kell. Tehát a nyugati kritika e relációkban igazán – így a radikálisok – tulajdonképpen nem a demokráciahiánnyal, hanem a „lentiek” önálló hangjának megjelenésével függ össze.

A teljes cikket a nol.hu-n olvashatja el.