“A stabil munkák világának vége szakadt – ami távolról sem csak magyarországi jelenség – és a bizonytalan ideig tartó, de inkább ideiglenes, bizonytalan díjazású munkák pótolták úgy-ahogy a háztartások kieső bevételeit. A gazdaság instabilitása, a munkára rakódó magas közterhek, az elkerülési stratégiák elterjedtsége és igen nagy részben a csak a legbizonytalanabb munkákhoz hozzáférő emberek kiszolgáltatottsága melegágyává vált a feketemunkának. S bár a feketén végzett munka nem támogatható, legfeljebb megérthető, az is világos, hogy az ilyen munkáknak nem a feketemunkás a fő nyertese, ha azokat az élethelyzeteket tekintjük, ahol a segély-közmunka-feketemunka-bevételhiány körforgásban zajlik az élet.” – nyitja írását a szociális szféra válságának egyik legfőbb okát feltárva az elemző.
“A magyar parlament 1991-ben elfogadott egy országgyűlési határozatot, amely szokatlan éleslátásról tanúskodott: olyan nyugdíjrendszer előkészítésére szólították fel a kormányt a képviselők, amelynek első pillére az állampolgári jogon (tehát nem járulékfizetésért cserébe) járó alapnyugdíj. Ennek célja és lényege az időskori szegénység enyhítése. Nyilvánvaló, hogy ennek a költségeit alaposan ki kellene számolni (és fedezni kell az adóbevételekből), ugyanakkor az is biztos, hogy ha egy társadalom egyik főproblémája a krónikus, évtizedekig (!) tartó foglalkoztatás-hiány, és közben az idősellátás alapja a járulékfizetés, akkor e társadalom végeredményben a tömeges időskori szegénységet kockáztatja. Márpedig, idős korban kisebb esély van arra, hogy akár illegális munkavállalással időről-időre javítgasson a helyzetén az érintett állampolgár. Az alapnyugdíjnak csak halvány mása az 1997-ben bevezetett időskori járadék – mely nem is járadék: egy segély megtévesztő elnevezéséről van szó csupán.” – folytatja a történeti áttekintést Lakner, rávilágítva egyben az egyéb problémás területekre.
A zárszó nem túl biztató, de határozott állásfoglalást tartalmaz arról, hogy milyen irányba kellene továbbindulni: “Mindebből talán azt lehet megtanulni, hogy a jóléti politikák nem koloncként lógnak a gazdaság és a költségvetés nyakán. Olyan eszközök ezek, amelyeket lehet(ne) úgy használni, hogy azok a gazdaság erőforrásait gyarapítsák, rugalmasságát fokozzák. Képzettebb, testileg és mentálisan egészségesebb, önálló gondolkodású, kreatív polgárok rugalmasabban alkalmazkodhatnának a világban zajló változásokhoz. Egy elgyötört, kiszolgáltatott társadalom könnyebben irányíthatónak tűnik, csak éppen mindez permanens válsághoz, valamint kiszámíthatatlan politikai, társadalmi, gazdasági történések sorához vezethet.”