Fárasztónak tartjuk azt is, hogy valódi problémák helyett álproblémákkal kell foglalkoznunk, mint amilyen például a tartalmi szabályozóként alkalmatlanságát sokszor bebizonyított tantervek sokadik újraírása. Mélyen lehangolónak érezzük, hogy felelős oktatásirányítók az utca emberének tájékozottságával kezelnek komoly szakmai felkészültséget igénylő problémákat. S végül: elkeserítőnek tartjuk az oktatáspolitika morális leépülését, a gyermekek és fiatal felnőttek érdekeinek és igényeinek teljes eltűnését az oktatáspolitika horizontjáról. Amikor a szakmapolitikai dilettantizmus tobzódása véget ér, az oktatáspolitika elsősorban romeltakarításról szól majd. Tudatában kell lennünk azonban, hogy a romok eltakarítása sem megy, ha nincs valamilyen értelmes stratégia arról, hogy minek kell felépülnie a romok helyén. Mint ahogy a jelenlegi oktatáspolitika sem tartható fenn sokáig, a 2010 előtti világ pontos rekonstrukciója sem értelmes cél.

Politikai értelemben rendkívüli állapot van, ezért az oktatáspolitika szereplőinek többsége nem teszi a dolgát. Nem ütközteti az iskolákkal szembeni különböző elvárásokat, nem koncentrál a megoldandó problémák feltárására és megértésére, s nem keresi megoldásuk eszközeit. E helyzetben nem várható, hogy akik a jelenlegi kormányzat leváltásának ambíciójával készülnek a következő választásokra, értelmes, hosszú távra szóló és némi támogatottságot élvező oktatáspolitikai stratégiákkal felszerelve futnak neki a következő választási megmérettetésnek. Ezt a szakmapolitikai vákuumot sokat érzékelik.

A rendszerváltás a közoktatásban lényegében az 1985-ben elfogadott közoktatási törvénnyel elkezdődött, és az 1993-as közoktatási törvény elfogadásával vált teljessé. A kialakult közoktatási rendszer strukturális alapvonásai ettől kezdve – a decemberben elfogadott köznevelési törvényig – lényegében nem változtak, azokat az egymást követő kormányok alapvetően tiszteletben tartották. A közoktatás legfontosabb strukturális jellegzetességei voltak a kiterjedt és teljes körű (szakmai, szervezeti, gazdálkodási) intézményi autonómia, a szektorsemlegesség (az egyházi iskolák kedvezőbb finanszírozása miatt ez nem érvényesült maradéktalanul), a szabad iskolaválasztás, a közoktatás helyi (önkormányzatok által biztosított) közszolgáltatásként való működtetése, a decentralizált és integrált oktatásirányítás és az iskolák igényeihez alkalmazkodó szakmai szolgáltató rendszer. Mindezek összességében egy nyitott és alkalmazkodóképes rendszer alapjait fektették le. A közoktatás kormányzásának módja a rendszerváltás óta folyamatosan fejlődött, azt minden egyes kormány új, a mindenkori nemzetközi referenciáknak megfelelő eszközökkel gazdagította.

A közoktatásnak volt még egy rétege, amelyet minden ellenkező híreszteléssel szemben a stabilitás jellemzett: az iskolák belső világa. Az iskolák jelenlegi működési módját és kultúráját alapvetően még ma is az 1985-ös keretek határozzák meg. Az ezt megváltoztatni hivatott kezdeményezések (mint például a helyi tanterv készítésének kötelezettsége, kötelező minőségirányítás, kompetenciamérések eredményeinek hozzáférhetővé tétele) az iskolák nagy többségében nem szervesültek.

Át kell tehát gondolnunk, hogy mi az, amit helyre akarunk állítani a most lerombolt rendszerből, s mi az, amit nem. Azt gondolom, hogy a közoktatás rendszerváltáskor kialakult kereteit mindenképpen helyre kell állítani.

A teljes cikket a nol.hu-n olvashatja el.