A nyugdíjasok fokozatos elszegényedése mára köztudott. A 2010-ben még az átlagfizetés 70 százalékát elérő átlagnyugdíj mostanra annak 50 százalékára csökkent, azaz valamennyien évek óta lefelé csúszunk a szegénységi lejtőn. Minél tovább élünk, annál szegényebbek leszünk, annál távolabb kerülünk az aktívak és az európai nyugdíjasok életminőségétől.

Az időskor új típusú kockázattá lett, az egyéni drámák tömegessé, a következő évtizedben a társadalom egyik legnagyobb gondjává válnak. Az elesettek mégis hallgatnak, mert csalódásaik, kiszolgáltatottságuk, félelmeik és tudatlanságuk mára mindent megbénít, a napi túlélésre korlátozza a többség életét. És „akik nem mozdulnak, nem érzik a láncaikat”. Várják, hogy egyszer majd értük is csinál valaki valamit, várják a csodát. Csodák már nincsenek – de valamit tenni kell.

Az Országos Nyugdíjas Parlament 2017 óta megfogalmazta a hazai időspolitika átalakításának stratégiai céljait, és az általánosan romló helyzet javítására is konkrét javaslatokat tett, ám azok érdemi megvitatására és megvalósítására nem került sor. A „kutyaugatás” nem hallatszik fel a Holdig. Magyarországon sem a társadalom, sem a pártok, sem a kormányzatok nem foglalkoznak érdemben az egymást követő idős generációk biztos és méltányos jövőjével, ahogyan más, valódi társadalmi gondokkal sem.

Még szerencse, hogy olyan örökös miniszterelnökünk van, aki „velünk sír és velünk nevet”. Aki elmondta, hogy a költségvetés (nyilvánvalóan Brüsszel és ezernyi más, külső ok miatt) nehéz helyzetbe került, és most nem engedhetnénk meg magunknak a nyugdíjkiegészítést, de mivel ő szívügyének tekinti a nyugdíjasok sorsát, ezért mégis kapnak növelést az idősek. Azt is hozzátette, hogy 2010 óta a kormánynak van egy megállapodása a nyugdíjasokkal, hogy ők támogatják a kormányt, az pedig gondoskodik róluk.

Csak csendben kérdezem: hogy is van ez?! Az életünk aktív szakaszában befizetett és az állam által használt saját pénzünkből a törvény által előírt visszatérítéshez a miniszterelnök jóindulatából juthatunk hozzá? Igen! A miniszterelnök úr akaratlanul is kimondta a lényeget. Azt, hogy a visszarendeződött kelet-európai sorshelyzet a magyar társadalmat hetedíziglen is fogva tartja.

1991-ben az Országgyűlés még olyan korszerű, demokratikus és humánus nyugdíjrendszer létrehozását deklarálta, amelynek része lett volna egy azonos összegű állampolgári alapnyugdíj, azon felül a munkanyugdíj és az önkéntes magánbiztosítás alkotta a rendszert. Meg is kezdték a megvalósítást az önálló Egészségbiztosítási és Nyugdíjbiztosítási Alap létrehozásával, önkormányzattá szervezésével – de az első pillért, az alapnyugdíj létrehozását egyetlen kormány sem tartotta aktuálisnak.

Az Alkotmánybíróság 1995-ben még meg tudta védeni a polgárokat táppénz és a családi ellátási formák a Bokros-csomagban tervezett szűkítésétől, de 2010-ben a hatalomra került Fidesz elvette ezeket a garanciákat. Az eljárásjogi szabályokat megkerülve, egyéni képviselői indítvánnyal megszüntették a nagybankok fiókintézményeivé váló magánnyugdíj pénztárakat, megszerezve azok 3000 milliárdos vagyonát, miniszterelnöki ígéretet adva arra, hogy az egyéni befizetések majd személyi számlákra kerülnek.

A „nyugdíj rendszerváltás” részeként megvalósított „profiltisztítással” megszüntették a különféle jogcímen járó, teljes vagy részleges nyugellátásokat, ami mintegy 100 ezer rokkantnyugdíjast és a korhatár előtt nyugdíjjogosultságot szerzett embert sodort létbizonytalanságba. „Szociális hozzájárulási adóvá” keresztelték át a munkáltatói befizetéseket, hogy azok ügyében ne lehessen az Alkotmánybírósághoz fordulni, de a biztonság kedvéért azután az Alkotmánybíróság jogköréből is kivették a költségvetéssel kapcsolatos kérdéseket. A törvény szerint a munkáltatók szociális adóját csak az egységes állami nyugdíjrendszer fenntartására lehet fordítani, de mára már 27 különféle jogcímen osztogatják azt, azaz visszaállt az 1997 előtti állapot.

Az állam újra a társadalom urává lett, mert jogi és gazdasági eszközökkel a korábbi világhoz hasonló, szoros függőségi rendszert teremtett, amelyben nem a népnek van kormánya, hanem a kormányzatnak van népe. Mindenki alattvalóvá vált, akinek a napi sorsa is a „felsőbbség” jóindulatától függ.

Mostanra a magyar társadalom egy olyan rossz házassághoz vált hasonlóvá, amelyikben a bevételeket kezelő feleség egy idő után már mindenről maga dönt, és a férj boldoggá tehető, ha egy pohár sörre pénzt kap az asszonytól.

Örülünk a közös kasszából juttatott filléreknek, a nyugdíjasok többsége el is hiszi, hogy minden így a legjobb, ezért a szavazataival őket a hatalomban, önmagát a kiszolgáltatottságban tartja. A mindent átható propaganda ugyanis teljesen elfedi a valóságot. Sokan elhiszik, hogy a magyar kormány adja a világon a legnagyobb támogatást a családoknak, miközben a valóságban ez a 3. legkisebb az EU-ban. Az idősekre szánt források reálértéken 12 százalékkal alacsonyabbak az EU átlagnál, sőt a GDP-hez viszonyítva ez kevesebb a 2010-es nyugdíjrésznél is: akkor 11,1 százaléka volt, most 7, 1 százaléka, fele sincs az osztráknak (15 százalék).

Mivel ez a helyzet a mindenkori hatalom számára ideális, nem kerülhet sor lényeges pozitív változásokra a jelenlegi nyugdíjrendszerben sem. Csak azért kell méltányosabbá és fenntarthatóbbá tenni, mert a nyugdíjreform része annak az uniós intézkedéscsomagnak, aminek a teljesítése a milliárdos eurótámogatások egyik feltétele.

A kormányzathoz köthető elképzelések szerint csak a juttatások csökkentésével, esetleg a nyugdíjkorhatár további emelésével lehet még egy ideig fenntartani, de ezek következményei kiszámíthatatlanok. A nyugdíjba vonulás időpontjának tervezett további kitolását a magyar idősek katasztrofális egészségi állapotát figyelembe véve elképzelhetetlennek és elfogadhatatlannak tartjuk – de attól még elrendelhetik. Humanizmus igen, szocializmus nem!

A nyugdíjtörvény méltányossági módosítási javaslataival egy alapvető probléma van. Mielőtt elfogadnánk azt a kormányzati gondolkodást, amely szerint a nyugdíjat az állam adja, fontos tisztázni, hogy mi a nyugdíj befizetéseket öngondoskodást szolgáló, sajátos, egyéni befektetési formának tartjuk. Szabó Máté ombudsman szerint: a nyugdíj „munkával és befizetésekkel szerzett vagyoni jellegű jog”, azaz egyéni tulajdon, nem szociális támogatás! Természetesen szükség van a szolidaritás elveinek érvényesítésére is, mert csak így lehet biztosítani a társadalom létbiztonságát, de az öngondoskodás és a szociális támogatás az európai alkotmányos jog szerint nem keveredhet egymással és más, politikai indíttatású akciókkal, ahogyan ez most működik.

A társadalom elfogadja a rászorulók megsegítését és támogatja az életesélyek kiegyenlítését is, de a többség azt tartja természetesnek, hogy aki többet tesz a nemzet asztalára, annak több is jár. Ez az alapelv ma is meghatározó a közgondolkodásban.

A különféle szociális és egyéb szempontok további beépítése, a nyugdíjrendszeren belüli átcsoportosítások nyomán a nyugdíj „elveszítené nyugdíj jellegét”, még inkább politikafüggővé lenne a rendszer, és még kiszolgáltatottabbá válnának a nyugdíjasok.

Lehet, hogy ez a cél? De mi lesz, ha elérjük a mostani rendszer korlátait? Mi lesz a jövő időseivel, szegényeivel és elesettjeivel? A legnagyobb baj az, hogy a jóléti rendszer alapkérdései sem tisztázottak, ki-ki érdekei szerint garázdálkodhat a nyugdíjkassza ezermilliárdjaival. A fejlett világban már keresik a globális vagy kritikus problémák másfajta finanszírozásának módjait. A magyar kormányzat is megtehetné, hogy nemcsak a munkást adóztatja, hanem a tőkések profitjának egy részét is igénybe veszi, ahogy ezt másutt is tervezik. Ez persze a hatalom fő támaszait érintené, akik Európában talán a legjobban itt tudják kizsákmányolni és sakkban tartani a dolgozókat.

Követhetnénk a most átalakítás alatt álló német nyugdíjrendszer elképzeléseit is, amelyekben az egyéni teljesítmény elismerése, a gyermeknevelés és a szolidaritás elemei is érvényesülnek. Az az elképzelés azonban szűkíti az állam mozgásterét, lehetetlenné teszi, hogy bárkiknek tetszése szerint osztogasson belőle, ezért aligha ez lesz a modell, legfeljebb a lényeg kiherélésével De ne adjuk fel az álmainkat – aludjunk tovább – vagy mégsem?! Fontos tudomásul venni, hogy

a hatalom csak az erőből ért, a tigrist nem lehet vegetáriánussá átnevelni. Szükséges, de nem elégséges időről időre megfogalmazni a javaslatainkat, hanem olyan önálló társadalmi erővé kell válnunk, amelyikkel minden politikai pártnak számolni kell.

Mi, nyugdíjasok sorstársak vagyunk, de sok mindent meg kell változtatni, hogy egységesebbé váljunk, közösen tudjunk fellépni az érdekeinkért. Az egymást követő generációknak is közös érdeke, hogy a nyugdíjrendszer több, egymást követő lépésben a jóléti rendszer független alappillérévé váljon, ahogy azt az 1991-es demokratikus fordulat idején elképzelték, hiszen valamennyien együtt ülünk a jéghegy felé haladó Titanicon. Ma mi, holnap ti lesztek szegények!

A változtatások legfontosabb eleme, katalizátora egy köztestület, azaz funkcionális alapon szervezett, sajátos közjogi státuszú nyugdíjas önkormányzat létrehozása lehet. Ehhez újra kell gondolni a Nyugdíjas Parlament feladatait, funkcióit és a célkitűzéseit is. Csak egy valódi parlamentként működő, demokratikus szervezet tudja valamennyiünk közös érdekeit megjeleníteni, és így tudunk hatékony társadalmi erőközponttá válni. Azonban fontos megérteni és elfogadtatni, hogy egyetlen társadalmi probléma sem oldható meg a többitől függetlenül, mert minden mindennel összefügg. Az igazi megoldásokhoz folytatni, vagy újrakezdeni kellene az ország félbemaradt demokratizálását és modernizációját.

Forrás: Népszava