Sziszifuszi gyötrelem ma a kormányzati kommunikációban dolgozni. Alig fogalmaz meg az ember egy fáradtságos reflexiót mondjuk a Freedom House jelentésére – amely megállapítja, hogy a magyarországi demokrácia állapota “két éve kirívó romlást mutat” – máris kaphatja össze magát az Economist legújabb lesújtó elemzésének megválaszolására.

A hivatalos propagandisták igyekezete azért sajnálatra méltóan reménytelen, mert bár folyamatosan igyekeznek – úgymond – tájékoztatni a külföldi politikusokat és médiamunkásokat a magyar munkasikerekről, a megcélzott személyek és fórumok valahogy mégis megtudják az igazságot. Tegyük mindjárt hozzá: nincs is szükségük fáradtságos oknyomozásra – a hiteles adatok és információk ma már közkeletűek. Nemzetközi szakértőcsapatok folyamatosan elemzik a magyar gazdaság mutatóit, a jogállami intézmények körülményeit, a sajtószabadság korlátait; és a szomorú tényektől nem hagyják eltéríteni magukat.

Nem elég, hogy naponta érkeznek hozzájuk a legelképesztőbb hírek akár a parlamenti törvénygyár újabb és újabb abszurd termékeiről, akár a jobboldal korifeusainak egyre elképesztőbb szavalatairól – vagyis az igazi kettős beszéd legszebb példáiról -, mindezt az erre szakosított kommunikátorok legott letagadják, illetve valami nem létező, pozitív keretben interpretálják. A szüntelen csúsztatások, mellébeszélések és konkrét hazugságok rég megfeküdték a Nyugat gyomrát; egyszerűen utálják, hogy a kétszer kettő minálunk még véletlenül se négy, hogy minden állítás és ígéret szavatossága kérészéletű, hogy a különböző kormányzati magyarázatokról rendre lesír, milyen hamis hivatkozásokra épülnek, miként ferdítik el a valóságot.
 

Ez az államtitkársági rangra emelt kommunikáció legfőképpen azért kontraproduktív, mert minden további nélkül hülyének néz mindenkit. A hazai nyilvánosságot éppúgy, mint a külhonit. Előbbivel könnyebb a dolga, mert “a magyar emberek” túlnyomó többsége nem foglalkozik szakmaszerűen a politikával és a gazdasággal, ezért sokféle módon félrevezethető. Mindenekelőtt persze a kormányközeli média révén, amely a hívek táborát egyfajta információs karanténba zárja; amiről nem beszél, az számukra nem létezik, ami pedig létezik, annak csak egyoldalú értelmezését kapják.
 

A külföldi közvéleményt azonban ezzel a metódussal nem lehet megdolgozni, minthogy az a sajtónyilvánosság a saját forrásaiból táplálkozik. Egyebek között diplomaták jelentéseiből, a nemzetközi szervezetek itteni munkatársainak “szíves közléseiből”, a hozzánk akkreditált tudósítók munkájából. És ők – a magyar kormányzati felelősök minden ellenkező híresztelése ellenére – igenis ellenőrzött értesüléseket továbbítanak.

Horribile dictu: olykor pontosabban ismerik a kényes információkat azoknál, akik az elferdített változatot próbálják eladni nekik. Ráadásul tudomásul illene venni, hogy a világlapok áttekintő, összegző helyzetjelentései nem egy-egy újságíró netán szubjektív megérzései alapján, hanem professzionális csapatmunkával készülnek. Ezért a mégoly tömör elemzések is olykor meglepő lényeglátással utalnak mindazokra az összefüggésekre, amelyek messzebbről nézve talán még nyilvánvalóbbak.
 

Jó példája ennek az Economist legutóbbi cikke: “Betegség a Dunánál”.

A beszédes cím alatt az olvasó kíméletlen áttekintést kap arról, hogyan kapcsolódnak egybe Magyarországon a rossz gazdasági tendenciák a korrupcióval, meg azzal az oligarcha-építéssel, amelyet a Fidesz hajt végre, s mindez miként jár együtt az erősödő rasszizmussal, a gáttalan gyűlöletbeszéddel, s általában a radikális szellemiség előretörésével. Az Economist természetesen utal a Horthy-kultusz feltámasztására, a Nyírő-temetés körüli botrányra, szélsőjobbos írók tantervi befogadására. És nem mellesleg, hanem világos célzattal említi, hogy a kutatások szerint Magyarország épp azt a fiatal generációt készteti kivándorlásra, amelynek munkájára a legnagyobb szüksége volna.

A teljes írást a Népszava Online-on olvashatja el.