A semmittevés ugyan ritkán elégséges elvárás egy kormánnyal szemben, de azzá válhat, ha megismerjük, milyen az, ha tesz valamit. Most az Orbán-kabinetnek és nekünk is az lenne a legjobb, ha kölcsönösen kifújhatnánk magunkat. Ami a gazdaságot illeti, a kormány éppen ezt teszi huzamosabb ideje. Lényegében ősz óta látszik, hogy Matolcsy végképp kifogyott zseniálisnak tartott ötleteiből. Nem maradt más hátra, mint a cilinder mélyéről előszedegetni a legklasszikusabb megszorító, pénzbeszedő módszereket, valamint abban reménykedni, hogy előbb-utóbb langyosabb szelek fújnak Nyugat felől. A nagy várakozás időszakát éljük. Fellegi vár az IMF-re, az IMF vár az EU-ra, az EU vár Orbánra. Már csak Orbánnak kellene Fellegire várnia, és akkor körbe is érnénk.
A kormány belső tartalékai elfogytak, gazdasági mozgástere beszűkült, így nem nagyon van más lehetősége, mint remélni, hogy gazdasági elképzeléseiből legalább nyomokban megvalósul valami. Annyi már biztosan nem fog, mint amennyit remélt, viszont a fénylő gazdasági növekedés beindulásáig szükséges időt áthidalni hivatott, a bankoktól, multiktól, nyugdíjpénztárakból összeharácsolt pénzek villámgyorsan elfogytak. Örülhetünk, ha a kormány magát képes lesz finanszírozni, a gazdaságnak már nem maradt, aki lendületet adjon. A retorikája és tettei elriasztják a külföldi tőkét, a bankoknak eszük ágában sincs idehozni forrásaikat. Németország ipari tartományaként várjuk, hogy ebből vajon mi lesz. Kapunk-e impulzust Európától, vagy csak szisztematikusan visszaadja, amit az Orbán-kormánytól kapott?
Rugózik rajtunk az Európai Unió? Igen, rugózik. Nem konkrétan azért, amiben éppen megnyilvánul ez a csuklóztatás. Ha röviden meg kellene fogalmazni, hogy mi nem tetszik az EU-nak, akkor azt mondhatnám, hogy az, ami nekem se: ez az egész.
Az csupán politikatechnikai kérdés, hogy ennek a nemtetszésének milyen eszközökkel ad hangot. Úgy büntet, ahogy tud, de nem okvetlen azért, amiért mondja. Orbán Viktor számára a kormányzása legelején kiderült, hogy a bűvös 3 százalékos államháztartási hiányt tartania kell, ha fene fenét eszik is. Ez volt az az üzenet, amit azonnal megértett, bár nem erre számított. Teljesítette, hát akkor meg mi a baj, szórakoztok velünk ott, Brüsszelben? Ahogy teljesítette, az a baj. Meg ahogyan csatába kényszerítette azt az EU-t, amelynek a kezében van a végső adu: a pénz. Ha erre nem lenne szüksége, akkor se lett volna értelme konfliktust keresnie, ahogyan az IMF-fel sem. De Orbán politikai üzemanyaga az ellenség, aki ellen harcolni lehet. Ha idehaza mindenkit legyőzött, akkor keres külföldön. Akkor is, ha azok nem akarnak vele harcolni, nem is értik, miért akar velük háborúzni, de kellő ingerlés után azért már ők is kiosztanak egy-két tockost, csak, fájdalom, mi a leggyengébb sallerüktől is felborulhatunk. Orbán ok nélkül túl sok haragost gyűjtött azok között, akiktől most segítséget vár. Ők most azt látják, hogy van egy uniós tagállam, amelyik úgy viselkedik, mintha kívül lenne, és egy olyan országot épít, amelyen nekik nincs, ami tessen, ehhez az országépítéshez viszont attól a kéztől várja a pénzt, amelyet egyébként nem győz eltolni magától.
A teljes írást a Népszabadság Online-on olvashatja el.