Harcedzett katonák voltak, korszerűtlen harcmodorral. Eszközeik megválasztásában az indulatok és a (nemzeti) érzelmek felülkerekedtek a logikán. Bukásukat nem utolsósorban a hadurak öntörvényű, fegyelmezetlen viselkedése okozta, akik belső ellentéteket szítottak, bomlasztották az egységet.
Bár a mondás szerint a történelem nem ismétli önmagát, mégis felsejlik a keserű vég, amelynek során bár a szabadságharcos is bukik, a rövidebbet – hosszú időre – Magyarország polgárai húzzák. Világnézeti kérdés: Orbán jobb-, avagy második balkezeként zárjuk szívünkbe a sármos fantasztát. Így vagy úgy, de komolyan kell venni, mert Schmitt Pálnál is fontosabb bázisa ő a nemzeti együttműködésnek. A polihisztor tudós, aki bájos mosollyal, lehengerlő logikával képes beadagolni a hihetetlent. Beszédének stílusát csak a szemüvegkerete képes felülmúlni, ez az összkép ad neki hitelt, így bármit elhisz a magyar.
Például hogy a telefonadó percenkénti két forintját nem ők fogják megfizetni, mert akkora a verseny a piacon, hogy a szolgáltató cégek az adóátvállalásban fognak jeleskedni. E remek stílusú előadás közepette fel sem merül benne, hogy az egyébként a „növekedés mindenáron” taktikája közepette a zemberek mindennapi kapcsolattartását, a vállalkozások kommunikációját és a nyugdíjasok magányának enyhítését lehetővé tévő szolgáltatást adóztatja meg. Durva mértékben. A nyugdíjas néninek, aki eddig háromezer forintért előfizetett a korlátlan vonalas telefonra, és annyit beszélt, amennyit csak akart, most a csevegés luxusa további hétszáz forintot kóstál. A két forintokból csak összejön a havi díj negyede! A cég, amely nem sajnált egy-két extra ezrest a sok száz percet tartalmazó mobilcsomagra, hogy a dolgozója mindenkit fel tudjon hívni, akit kell, számonként harmincezret fog csengetni évente. A munkát nem adóztatjuk, de a munkaeszközt, azt igen!