Miért higgyék el?
Lázár és Martonyi urak nyugati vendéglátói azonban minden jel szerint óvatosan fogadják a hirtelen támadt fogadkozásokat. Hiszen emlékeznek Orbán Viktor nem is oly régi, mereven elutasító retorikájára, és élnek a gyanúperrel, hogy a mostani nagy instanciázásra csupán az IMF-hitelmegállapodás kedvéért került sor. Miért higgyék el, hogy nem csak taktikai manővert kell sejteniük a kormány újkeletű készségeskedésében?
Mindazonáltal például csütörtök délután, az unió állampolgári jogokkal foglalkozó bizottságának brüsszeli rendezvényén is látható volt, hogy a jelenlévő képviselők a legkevésbé sem ellenségesen, sokkal inkább kíváncsian és értetlenkedve beszélnek, illetve kérdeznek a magyar helyzetről. Mert voltaképp a korábbi, már ismert nyugati reagálásokat is a meglepetés szülte.
Fejlett demokráciákban nemigen értik, hogy olyan mértékű parlamenti felhatalmazás birtokában, mint amilyennel a magyar kormány rendelkezik, miért nem folytat méltányosabb, konszenzuskeresőbb politikai gyakorlatot. Az Orbán-rendszer mindenen átgázoló belpolitikai agresszivitása Európában elébb döbbent értetlenséget váltott ki, majd pedig azt a kevéssé örömteli felismerést, hogy a megtapasztalt hatalomtechnikai gátlástalanság nyilvánvalóan egyfajta sajátos, a többség teljhatalmának alárendelt demokráciát hivatott megteremteni.
Az új alkotmány “vívmányai”, valamint a sebtében elfogadott sarkalatos törvények arról győzték meg a mértékadó közvéleményt, hogy Magyarország a pluralizmus különutas felfogásával egyszerűen félresöpri a szövetség alapelveit. A rezsim nacionalista-populista retorikája, a duplafenekű kommunikáció és az unióellenes jelszavak pedig csak fokozták az Orbán-kormánnyal szemben feltámadt bizalmatlanságot.
Európa hivatalossága mégis lassan mozdult; voltaképp az amerikaiak előbb és keményebb hangon fejezték ki aggodalmaikat.
Hillary Clinton külügyminiszter már tavaly nyári látogatásakor félreérthetetlenül fogalmazott Budapesten; majd sorra következtek a nagykövet által tolmácsolt újabb figyelmeztetések. A transzatlanti reflexiók Brüsszelt is arra késztették, hogy mind határozottabban lépjen fel a magyar kormánnyal szemben, s végül a kötelezettségszegési eljárások formalizálták az uniós aggályokat. S bár Orbán Viktor a kérlelhetetlen gazdasági krízis hatására szükségképpen tárgyalni kényszerült, ám paradox módon ez a kiszolgáltatott helyzet – amelybe persze saját téves stratégiája vitte bele -, most épp ez táplálja iránta a nyugati kételyeket.
A legutóbbi brüsszeli meghallgatás leglényegesebb mozzanata Neelie Kroes médiaügyi biztos felszólalása, majd Navracsics Tiborral való nyíltszíni pengeváltása volt; ott vált ugyanis világossá, hogy az Európai Bizottság nem bízik a magyar kormány elkötelezettségében: képviselőinek folyamatos kettős beszéde hallatán egyszerűen nem hiszi el, hogy az ország sokat bírált jogrendszerén valóban végrehajtja a szükséges korrekciókat.
