A valutaalapnak ugyanis nem tetszik, hogy: – az elnökből és három alelnökből álló igazgatótanács egyszerű többséggel hozott döntésénél csak két tag jelenléte szükséges, és nem kell, hogy az egyik az elnök legyen (Mi van például, ha két tag az egyik szobában és a másik két tag a másik szobában egymással ellentétes döntést hoz?); – az igazgatótanács jogkörének jelentős részét és az alelnökök munkakörét a kormány által kibővített monetáris tanács szabja meg; – az alelnököket és az intézmény jogszerű működésének felügyeletére hivatott felügyelőbizottság egészét a miniszterelnök jelöli, azaz a kormány emberei a kormány embereit felügyelik; – a monetáris tanács tagjait a kormány visszahívhatja.

A felelősségkörök ilyen zavaros és ad hoc alapon átalakítható meghatározása nyilvánvalóan nemcsak a függetlenséget, hanem magát a működőképességet is romba dönti, hiszen ezek szerint a Magyar Nemzeti Banknak nincs a törvény alapján felelősségre vonható vezetője. A kormány jegybanktörvénye tehát vagy egy tragikus zagyvalék, amelyet nem lehet néhány módosítással helyrehozni, vagy pedig nemcsak az MNB függetlenségének, hanem egyenesen működőképességének tudatos aláásása. Csakhogy…

Csakhogy mégis érdemes feltenni a kérdést: miből fakad az a politikai türelmetlenség, amely nemcsak ezt a kormányt, hanem elődeit is a jegybanktörvény szinte negyedévenkénti átalakítására készteti? (Mint ahogy a valutaalap is megjegyzi, az elmúlt három évben az Országgyűlés nem kevesebb, mint tíz módosítást szavazott meg.) A politikusok hatalomvágyából? Valamiféle korrupció vagy lobbi befolyásából? A pénzügyek iránti érzéketlenségből? Vagy az elmúlt két évtized monetáris politikájának kérdéses eredményességéből, esetleg károkozásából?

A teljes cikket a nol.hu-n olvashatja el.