Két hete hozott nyilvánosságra a Tárki egy megrázó kutatási eredménysort. Majdnem minden ötödik magyar felnőtt azt tervezi, hogy rövidebb-hosszabb időre külföldre költözik. A felnőtt lakosság 7 százaléka legszívesebben sose jönne vissza. A kutatók szerint a rendszerváltás óta nem volt példa ilyen magas külföldre távozási és kivándorlási szándékra.

 

 

Még inkább megrázó, hogy a 18-29 éves fiatalok fele el akar menni. Átlag feletti a távozási szándék a munkanélküliek és a romák körében is – ami talán összefügg, hiszen a romák munkanélkülisége magasabb az átlagosnál. Mit is jelent ez? Azt, hogy ezek az emberek torkig vannak. Már nem reménykednek abban, hogy jobban élhetnek Magyarországon. De mivel élni mégiscsak kell, megpróbálnák máshol. Ma sok fiatal azért tanul nyelvet, azért gürizik az iskolában, hogy elmehessen Magyarországról, hogy ne kelljen itthon maradnia.

 

 

Van egy másik adat, ami szintén nagyon megrázott: a születések számának mélypontra jutása 2011-ben. Bár nem vagyok szociológus, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a két jelenség – az elvándorlási szándék és a kevés megszülető gyerek – összefügghet egymással. Ezek mind a kilátástalanság jelei.

 

 

Külföldre készülő honfitársaink nem rossz hazafiak. Szeretnék szeretni a hazájukat. Ha azonban azt élik meg az emberek, hogy minden erőfeszítésük hiábavaló, hogy alig találnak munkát, és ha találnak, akkor nem élnek meg a keresetükből, ha bizonytalan a jövő, ha megfosztják őket jogaiktól, akkor nem maradnak itthon. Nem fogják feláldozni a saját életüket, terveiket, a gyerekeik életét a semmiért.

 

 

Nem az a baj, hogy sokan akarnak külföldön dolgozni. Az Európai Unió értelme, hogy lehessen világot látni, tapasztalatokat szerezni, megismerni más kultúrákat a kontinensen, kipróbálni másféle életmódokat. Így tanulhatnak egymástól az európai népek, ez adja az Unió kohéziós erejét. Ehhez viszont az is szükséges, hogy az embereket hazahúzza a szívük mellett az a tudat is, hogy érdemes hazajönni.

 

 

Hasonló a helyzet a gyerekvállalással. A csökkenő gyerekszámnak vannak hosszabb távú okai: ma már másképp élnek az európai emberek, mi is, mint száz vagy kétszáz éve, a gyerekvállalási szokások is megváltoztak. Mégis, a jelenlegi európai térképen különböző színeket látunk. Ott vállalják a legtöbb gyermeket – a skandináv országokban -, ahol a legszínvonalasabbak a jóléti ellátások és szolgáltatások, ahol a leginkább egyenlő a jóléti szolgáltatásokhoz való hozzáférés, ahol komolyan veszik a férfiak és nők egyenlő munkaerő-piaci esélyeit és ennek érdekében sokat is tesznek.

 

 

Politikusként nekem azt üzenik a kivándorlási és gyerekvállalási szándékról szóló számok, hogy a 2010-es kormányváltás nem hozott új reményt a magyar embereknek. Ellenkezőleg: végletes kiábrándultság és jövőkép-hiány alakult ki. Nap mint nap tapasztalhatjuk a növekvő terheket, a középosztály lecsúszását, a szegényellenes politikát és a szegényedés fokozódó veszélyét. A Fidesz-kormány szembefordult a modernitással. Ez a dermesztő fordulat éppen azokat készteti menekülésre, akikre a legnagyobb szüksége van  az országnak.

 

 

A teljes írást az mszp.hu-n olvashatja el.