Az uniós források visszaszerzése után várható, hatalmas fejlesztési beruházások egyre aktuálisabbá teszik az elbírálás rendszerének újragondolását. A korábbi évtizedekben is hatalmas összegeket szántak például a vidék felzárkóztatására, de alig valami szolgálta az ott élők életminőségének javítását. Ennek egyik fő oka a pályázati-elbírálási rendszer túlzott központosítása volt. Ha ez így marad, akkor a változtatási szándék most is korlátok között érvényesülhet.

A meghirdetett új rendszerváltás egyik elengedhetetlen része az évtizedek óta követett területfejlesztési stratégia megváltoztatása, amely nemcsak sikertelen volt, de lényegében „gyarmattá” tette a falvakat és egyre újabb feszültségeket teremtett.

Az 1990-es rendszerváltás óta eltelt több mint negyedszázadban sokféle politikai program született a gyökeresen átalakuló vidék halmozódó gondjainak megoldására, ám az egymást követő hatalmak mindig sutba dobták az előzőek során kialakított elképzeléseket, és saját érdekeik szerint fabrikáltak újabbakat. A spontán változások, illetve az elhibázott döntések nyomán mostanra a vidék jelentős része olyan leépülési spirálba került, amelyből csak hosszabb távú, komplex fejlesztésekkel juthat ki. Talán ennyi az, amiben a különféle szakértők egyetértenek.

Bár szavakban és a programok szintjén a hazai térségfejlesztési elvek (a decentralizáció, a partnerség, a komplexitás, a koordináció, a több forrásból származó finanszírozás) megfelelnek az Európai Unió területfejlesztési politikájának, annak megvalósulását az állami közigazgatási rendszer túlhatalma jelentősen korlátozta és korlátozza.

A fejlesztési források elosztása elsősorban a különféle minisztériumok zsákmányszerző érdekérvényesítéseinek eredményeként alakult ki.

Az önkormányzatok fejlesztési elképzeléseinek azok célkitűzéseihez kellett igazodni, pályázatuk sikeressége is a különféle szintű állami szervek „jóindulatától” függött. Ennek alapja a politikai hűség, de számos egyéb formában is létrejöhettek a döntésekre ható kapcsolatok.

A felülről gyakorolt „kegyosztás” szükségszerű következményei a hűbéres jellegű kapcsolatok, a kijárás és a korrupció voltak. A nagyvárosok gyűrűjében lévő települések a lakossági és az európai támogatások hatására látványosan átalakultak, integrálódtak, de az azoktól távolabbi falvakban inkább csak a „külcsín” változott, a totális leépülés folytatódott. Amíg ez a közigazgatási rendszer nem változik, addig ez az alaphelyzet sem változik, legfeljebb más szereplőkkel folytatódik a demokratikus színjáték.

A korábbi fejlesztési elképzelések közös eleme volt, hogy a közigazgatást és a területfejlesztést egy többszintű rendszerben (kormány, régió, kistérség, település) javasolták újjászervezni. A modernizációs elképzelések egyike sem számolt a megyékkel mint önkormányzati szinttel, pedig azok ezer év óta létező és működő jogi-gazdasági és társadalmi-szellemi képződmények, ma is egy-egy térség valóságos központjai.

Pótolhatatlan szerepüket már a tanácsrendszer 1972-ben életbe lépett decentralizációs törvénye is rögzítette. Az azt követő évtizedben közreműködésükkel többségükben sikeresen újjászerveződtek a térségi belső kapcsolatok, megindultak a valóságos viszonyokból és innovációkból táplálkozó gazdasági-társadalmi és kulturális fejlesztések.

Baranya, Bács-Kiskun és más, közismerten sikeressé lett megyék mellett még a korábban „sötét Békésnek” tartott megyében is egyfajta „reformkorszak” kezdődött. Nemcsak a gazdaság, hanem az egész szellemi élet is megújult. (Ennek egyik legizgalmasabb eredménye Békés Megye Környezetvédelmi Mintamegyévé Fejlesztési Programja volt, amelyik ma is vágyott példája lehetne a környezetvédelmi-gazdasági és társadalmi érdekek összeegyeztetésének.)

Ugyanakkor a modernizációt szolgáló Országos Területfejlesztési Koncepció (1971) bevezetésének nem kívánt hatása lett, hogy a falvak fejlesztési forrásainak nagyobb részét a kiszemelt városi központok fejlesztésére csoportosították át. (Békés megyében például Békéscsaba kapta a beruházások mintegy negyedét.) Azzal érveltek, hogy a városok a térségi fejlődés forrásai, ami csak részben igaz.

Az Alföld korábbi, a maguk idejében sikeres felzárkózási periódusai azt bizonyítják, hogy az igazi változások a sokszínű helyi társadalmakban születnek, azoknak kell(ene) megfelelő szakmai-szervezési és politikai támogatást adni.

A vidék újjászületésének ezt a megyék formálódó önállóságára alapozott új útját lezárta a mindent megváltoztató rendszerváltás. Nemcsak a térségi és a helyi érdekek lettek sokfélébbek, áttekinthetetlenebbek, de egy átmenti korszak után az újracentralizált államberendezkedés is fokozatosan elsorvasztotta a megyék korábbi érdekegyeztető és szervező funkcióit.

Ma nincsen erős politikai legitimációval és komoly döntési kompetenciával egyaránt rendelkező középszintű térségi önkormányzati szint. A tényleges hatalmat a központilag irányított kormányhivatalok vették át, amelyek egyoldalú kapcsolatba kerültek a helyi önkormányzatokkal, egyre szűkebbre szabták azok mozgásterét. Mindezek nyomán a területi különbségek a felzárkóztatásra fordított hatalmas összegek ellenére nemhogy csökkentek volna, de még jelentősen nőttek is.

Történelmi tény, hogy a megyék egykor a mindenkori központosítási törekvésekkel szembeni ellenállás legfőbb színterei voltak és nagyobb önállóságuk esetében azzá válhatnának ma is. Ha csak a modern és olcsóbb közigazgatás szemszögéből látjuk a vidéket, akkor felszámolásuk zökkenőmentessé teheti a központi akarat megvalósítását. Ennek azonban az az ára, hogy a valódi térségi központok megszüntetésével az „új” rendszer éppen arra nem alkalmas, amit várnak tőle, és tovább szűkíti a demokráciát.

Ezer év történelme bizonyította, hogy ez a középső szint a legalkalmasabb a térségi fejlesztési lehetőségek közös érdekké formálására és a politikai színtérre juttatására. A megyék ma is jelentős közszolgáltatásokat látnak el és számos, a területfejlesztéshez nem kapcsolódó szervezet (rendőrség, bíróság, ügyészség, adóhivatal, földhivatal) működésének színterei. Az országgyűlési képviselők, még ha felkészültek is, elsősorban pártjuk érdekkifejezői, támogatásszerzői, csak ritkán képesek az össztérségi érdekeket szolgálni.

Ha valódi demokráciát akarunk, akkor szakítani kell a Nyugatról átvett modernizációs modellel, mert itt másfajta településrendszert teremtett a történelem.

Tiszteletben kellene tartani a vidéki-falusi életforma másságát, és érdekközösséget kellene teremteni a város és a falu fejlesztése között. Ennek megvalósításához a megyei szintű önigazgatási-fejlesztési központok gazdasági és szervezési funkcióinak megerősítése adhat(na) reális esélyt. Azok lehetnek képesek a vidéki térségekben rejlő alternatív fejlődési lehetőségek feltárására és a közös érdekekre épülő integrált térségi politika kialakítására.

A közösségek kulturális és történelmi jellemzői, önazonosságuk is nagyobb eséllyel őrizhető meg a hagyományos igazgatás keretei között. A nagyobb régiók központi szerepköre egyes területeken (egészségügy, felsőoktatás, jogrendszer) vitathatatlan, de a nagyvárosok egy része nem a vidék történelmi egybetartozásából vált régiós központtá, hanem csak a legújabbkor igazgatási képződménye, amelynek ma sincs szerves kapcsolata a távolabbi vidékek mindennapjaival.

Ha ez a központosított fejlesztési elképzelés megmarad, akkor például a szabolcsi, borsodi és más válságkörzetek falvainak megoldatlan gazdasági-társadalmi és minden ágazatra kiterjedő ellátási problémái, ahogyan nap mint nap már tapasztalhatjuk, a városokba tevődnek át, azokban okoznak súlyos feszültségeket.

Hogy az ország perifériáin élő milliók valódi életesélyekhez jussanak, ahhoz a térségek valóságos helyzetéből kiinduló gondolkodás, és egy olyan össztársadalmi látásmód, felelősségtudat kell, ami generációk óta hiányzik a magyar politikából. Meggyőződésünk, hogy nem a történelmi adottságokat kell mindenáron megváltoztatni, hanem az új rendszerek kiépítését kell az emberek valóságos életkereteihez igazítani.

Dr. Köteles Lajos társadalomkutató, nyugalmazott főiskolai tanár.

Forrás: Népszava