Egy ilyen kis ország, mint Magyarország, ritkán kerül a világ érdeklődésének középpontjába. A nyolcvanas évek végén együttérzéssel és elismeréssel figyelték, hogy a magyar nép évtizedek múltán sem hajlandó beletörődni a forradalom leverésébe, hanem lazítja bilincseit, mígnem törekvéseit a 90-ben bekövetkezett rendszerváltozás koronázta meg. Az, ahogyan az elmúlt 21 évben gazdálkodtunk a kivívott szabadsággal, azt jelzi, hogy könnyebb hősnek lenni, a megszállók, a diktatúra ellen harcolni, mint megteremteni a belső békét, felépíteni a demokráciát.

Az elmúlt egy évben ismét az érdeklődés középpontjába kerültünk. Olyan nemzetközi támadássorozatban részesült hazánk kormánya, és sajnos – ezáltal – Magyarország is, amilyenben még a (puhuló) Kádár-korszakban sem volt részünk. A világ kiemelkedő sajtóorgánumai nap mint nap velünk foglalkoznak, cikkeikben a kormány intézkedéseit analizálják és bírálják. Az USA külügyminiszterétől az EU elnökéig levelekkel bombázzák a kormányt, kérve politikájának, intézkedéseinek megváltoztatására. Féltenek bennünket, hogy letérünk a demokrácia útjáról, és tartanak tőle, esetleg más országok is követnek bennünket.

Mit tehet e helyzetben egy hazája sorsa iránt érzékeny konzervatív értelmiségi?

Írhat leveleket a hazai és nyugati sajtóorgánumokba. Azzal azonban ma már nem teheti magát nevetségessé, hogy a legmagasabb szintről is jövő figyelmeztetéseket, elmarasztalásokat a hazai balliberális erők ármánykodásával magyarázza. Csupán annak kijelentése sem elégséges, hogy a bírálóknak nincs igazuk: értelmiségihez méltó módon pontról pontra meg kell cáfolni a tévesnek ítélt tételeket. Ez azonban maradéktalanul még a kormány politikusainak és sajtójuknak sem sikerült.

A teljes cikket a nol.hu-n olvashatja el.