A 2010-es kormányváltás előtt igen sokan gondolták azt, hogy igazából a Fidesz is csak a választási győzelem érdekében mond nagyokat, ám a háttérben ott lapul a Nagy Terv a gazdaság konszolidálására, amelyért cserébe egy ideig még Hoffmann Rózsát is el lehet viselni. Aztán kiderült, hogy Nagy Terv nincsen, és a fő attrakció valójában az eleve kudarcra ítélt ideológiai átformálás, amely egy sosemvolt ideált próbál elérni, és a gazdaság csak valami bosszantó mellékkörülmény, csak a baj van vele, nem hajlandó úgy működni, ahogy azt előírják neki.

Hajlamosak voltunk azt hinni: a hazai gazdaságpolitika lényege, hogy aki némi lobbierővel bír, az érvényesíti az elképzeléseit, legyen szó dohányárusításról vagy plázastopról, egyébként úgy se történik semmi, a hiányt meg ráverik azokra, akik szembejönnek, és nem valószínű, hogy valaha is szavaznak (multinacionális vállalatok, a segélyekből élők legszegényebbjei, stb.), aki pedig ezen változtatna, az takarodjon, akár magyar költségvetési szakember, akár az IMF. A sikerek nem maradtak el: az államadósság 3600 milliárdnyi vagyon benyelése után körülbelül ugyanakkora, csak sokkal nagyobb felárral finanszírozható (leépülni tehát nemigen fog), legnagyobb külkereskedelmi partnereink növekedése vagy stagnálása ellenében recesszióban vagyunk, új munkahely pedig csak az államilag finanszírozott, valódi értéket keveset teremtő, de annál megalázóbb tömeges utcaseprő- és ároktisztító-iparban lett.

Szerencsére azonban nemrég kiderült, rosszul értelmeztük az eddigieket, a Nagy Terv mégiscsak létezik, sőt amit eddig láttunk, az csupán a kezdet.

A teljes írást a hvg.hu-n olvashatják.