Ihász Nóra/WMN: Mi is húzódik pontosan a túlfogyasztás napi dátum, illetve kalkuláció hátterében?

Szilágyi Artúr: A tudományos alapokon nyugvó számítási módszert az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején dolgozta ki a Global Footprint Network. A szervezet a meglévő adatok alapján egészen az 1971. december 25-i túlfogyasztás napjáig vissza tudott számolni. Én ’87-ben születtem és már akkor október 30-nál jártunk, akkor éltük fel azokat a természeti erőforrásokat, amelyekből egy éven át kellett volna gazdálkodnunk; és sajnos azóta egyre előbb érjük el ezt a napot az év során.

Bár ez egy szimbolikus dátum, nagyon jól megmutatja, hogy a rendelkezésünkre álló természeti erőforrásokat sokkal nagyobb ütemben használjuk fel, mint ahogy azok meg tudnak újulni.

Ha a világátlagot nézzük, jelen pillanatban másfél bolygóra lenne szükségünk ahhoz, hogy fenntartsuk az életmódunkat. Az év maradék részében tehát azt a fél bolygót kellene használnunk, ami nincs.

I. N./WMN: Ha azt vesszük, hogy a Föld felszínéből az emberek által lakható terület kb. 13 milliárd hektár, a plusz fél bolygó még döbbenetesebbnek tűnik. Jól sejtem, hogy ez az adat önmagában mégsem képes rávilágítani a környezeti gondok összetettségére?

Sz. A.: Sokféle módon kiszámolható, hogy mennyire fenntartható módon élünk, és valóban vannak olyan tényezők, amiket nem olyan könnyű hektárban kifejezni, mint a Föld eltartóképességét. Ilyen például a biológiai sokféleség, hogy hány faj él a bolygón, és hogy milyen ütemben csökken az egyedszámuk. A túlnépesedés és túlfogyasztás kérdéskörei miatt viszont a túlfogyasztás napi dátum egy nagyon jól kommunikálható számadat, sőt azzal is könnyebbé tehetjük az elképzelést, ha párhuzamot vonunk például egy bankbetéttel. Képzeljük el, hogy ennek a bankbetétnek a kamataiból szeretnénk élni, de most augusztus 1-jéig teljesen elköltöttük ezeket a kamatokat, pedig az alaptőkéhez nem szerettünk volna hozzányúlni!

A számítás egyébként kétféle területet vesz figyelembe: az egyik a gazdasági tevékenységeinkhez rendelkezésre álló terület (szántók, legelők, vízfelszínek stb.), a másik pedig az a terület, ami képes elnyelni a kibocsátott káros anyagokat.

A túlfogyasztás nagyon nagy része ugyanis a klímaváltozás miatt történik. Hatalmas területre lenne szükség ahhoz, hogy megkösse azt a mennyiségű üvegházhatású gázt, amit kibocsátunk. Ha ezen változtatni tudnánk, szépen lassan visszább lehetne tolni ezt a dátumot.

I. N./WMN: Az InfluenceMap klímaválsággal foglalkozó nonprofit szervezet Carbon Majors jelentése szerint a teljes szén-dioxid-kibocsátás 80 százalékáért mindössze 57 vállalat a felelős. Attól még, hogy ilyen adatok látnak napvilágot, miért is nem dőlhetünk hátra civilként sem? Egyáltalán milyen kártyák vannak a kezünkben?

Sz. A.: Kissé „blame game”-nek, vagyis egymásra mutogató játszmázásnak látom azt, hogy mindenki próbálja eltolni magáról a felelősséget – ebben a vállalatoknak és a civileknek is van tapasztalatuk. Szerintem a nagy kibocsátó cégeket nem csupán azért kellene felelősségre vonni, hogy mennyire szennyezők, hanem azért is, hogy milyen mértékben próbálnak hamis narratívákat építeni, terjeszteni. A problémák elkenését és a rosszindulatú közvélemény-befolyásolást oknyomozó riporterek is vizsgálják, sőt pereskedésre is voltak már példák. A narratívaépítési próbálkozásaik persze valahol érthetők, hiszen ha tényleg fenntartható módon szeretnénk élni, akkor előbb-utóbb tizedannyi olajat sem használhatunk, mint most. A cégek gyakorlatilag a túlélésükért küzdenek.

Azért sem tartom szerencsésnek, hogy egyedül ezt az 57 céget állítsuk pellengérre, mert mindannyian egy rendszernek vagyunk a szereplői – amikor egy olajcég kitermeli az olajat, az azért történik, mert valaki fel is használja, ő „csak” üzletet csinál egy olyan tevékenységből, amire igény van. Tehát sokkal inkább az igények és szükségletek oldaláról közelíteném meg ezt a témát. Fenntartható-e egy adott igény kiszolgálása, és arra milyen – akár technológiai – válaszok vannak? És eggyel hátrébb lépve: mennyire indokoltak az igényeink (legyen szó például közlekedésről)?

Érdemes megtalálni a határvonalat a szükségleteink és az igényeink között. Sokszor persze nehéz elválasztani, hogy mit szeretne maga a gépezet, amit felépítettünk, és mit szeretne maga az egyén, aki ennek egy eleme.

Akár döntéshozóként, akár családtagként, akár vásárlóként lépünk fel egy adott helyzetben, egyénként hozunk döntéseket, és ezek állnak össze egy-egy nagy trenddé. Első körben magunkkal érdemes szembenézni, hogy tudunk-e szerényebben élni.

I. N./WMN: A szándékos narratívaépítésre visszatérve: pár év alatt fordult át az a mainstream irányvonal, hogy „a klímaváltozással még ráérünk foglalkozni” azzá, hogy „túl késő, már nem tudunk kitérni a gondok elől”. A gyeplőt azért mégsem kellene a lovak közé dobni. Mit tehetünk, hogy ne bénítón hassanak ránk a bolygóval kapcsolatos hírek?

Sz. A.: Tavaly jelent meg egy reprezentatív felmérésünk azzal kapcsolatban, hogy mennyire környezettudatos a magyar lakosság. Megdöbbentő eredménynek tartjuk, hogy a fiatalok egyre kevésbé veszik komolyan a környezettudatosságot. Ebben valószínűleg a klímaszorongás is benne van, mindenhonnan ömlik rájuk, hogy 20 év múlva már levegőt sem lehet kapni, és ez bénítón hat. A fiatalok alapvetően szkeptikus beállítottságúak, akkora információözön áramlik feléjük, hogy a tényeken túli világban élnek, nincs olyan, amit azonnal elfogadnak, mindent képesek megkérdőjelezni, kételkedéssel kezelni. Úgy vélem, nincs baj ezzel a szemlélettel, sőt az idősebbeket is érdemes lenne ezzel felvértezni, a túlfogyasztásra ösztönző, elementáris erejű reklámokkal szemben. Nem csodálom azt sem, hogy a mostani fiatalok körében trenddé vált, hogy nem akarnak okostelefont vagy fenn lenni a közösségimédia-felületeken, gyakran nyomógombos készülékkel próbálkoznak. Úgy gondolom, az ő pszichés immunrendszerük működése próbál ellenállást tanúsítani, kérdés, hogy milyen eredménnyel.

I. N./WMN: Addig, amíg hosszú távon nem láthatjuk ezeknek az új trendeknek a hatását, mit lehet tenni a túlfogyasztás visszaszorítása érdekében?

Sz. A.: Belekergettük magunkat egy őrült mókuskerékbe, amiből ki kellene lépnünk. A folyamatos gazdasági növekedési kényszer rendszerszinten határozza meg az eseményeket. Egyre többet dolgozunk, hogy egyre többet fogyaszthassunk, ami a vállalatoknak és a gazdaságnak biztosan jó, a bolygónak viszont biztosan nem. És kérdés, hogy nekünk jó-e. Vagy az újabb és újabb tárgyak helyett szeretnénk lelassulni, magunkkal és a szeretteinkkel foglalkozni, a természetbe kivonulni, hogy átéljük azt, hogy mi is a részei vagyunk? Úgy vélem, nemcsak a Föld, hanem a saját pszichés jóllétünk is múlik ezen.

Legelső lépésként egyébként az élelmiszer-pazarlás csökkentésével érdemes kezdeni, hiszen a legnagyobb környezeti terhelést az agrárium (különösen az állattenyésztés) jelenti

– a természettől elvett óriási területek és a kibocsátások szintjén is (szállítás, hűtés, csomagolás). Rengeteg energiát, élőhelyet feláldozunk azért, hogy az asztalunkon élelmiszer legyen és utána a jelentős hányadát kidobjuk (az EU-ban az élelmiszerek harmada a kukában végzi). Abszurd, hogy egy hatalmas erőfeszítéssel előállított ételt egyetlen mozdulattal elhajítsunk.

Ihász Nóra
Forrás: wmn.hu