A Malév 2009 előtti viszontagságait persze akár néhány szóban is lehetne jellemezni, hiszen az állami tulajdonú és politikai irányítás alatt álló cégek minden gyengesége megmutatkozott rajta már közvetlenül a rendszerváltást követően.

A tulajdonos állam döntési szempontjait mindig is a rövidlátó politika és a pártfinanszírozás kétes viszonyai határozták meg, s folyamatosan hiányzott vagy háttérbe szorult a szakmai kompetencia, az iparági és piaci ismeretek. Sem a korábbi szocialista, sem a jobboldali kormányok nem voltak képesek olyan érdemi változást elérni a Malév működésében, amely önfenntartóvá, önfinanszírozóvá és piaci körülmények között is működőképessé tudta volna tenni a céget, amelyhez többek között nem csupán valós állami tulajdonosi akarat, de érdemi cégvezetési ismeretek és teljes szervezeti kultúraváltás is szükséges lett volna. Ilyen módon a Malév mindig is rászorult az állam jóindulatára és anyagi támogatására, miközben mások tiszta piaci alapon önfinanszírozó és saját lábukon megálló légitársaságokat voltak képesek létrehozni és működtetni, akár a régiós piacon is, de ha ugyanezt a Malévval akarták volna megtenni, hamar kiadták az útjukat.

Ezáltal az uniós csatlakozás időpontjában lényegében megpecsételődött a Malév sorsa. Az Unió szabályrendszere ebben a tekintetben ugyanis könyörtelenül következetes és a piaci alapon működni képes cégek fejlődését és térnyerését részesíti előnyben, ezért pedig logikusan tilt minden olyan állami támogatást, ami a piaci verseny egyenlő feltételeit rongálja és az önfenntartó cégek működését hátráltatná vagy lehetetlenítené el. A már leírtak következtében azonban a Malév történetében sosem látszott arra sem állami képesség, sem akarat, hogy a cég állami tulajdonban, de folyamatos költségvetési támogatás nélkül működni tudjon. Aki viszont kicsit is ismeri az állami támogatások gyakorlatát tiltó uniós szabályozást, az tudja, hogy egy folyamatosan támogatott cég napja meg vannak számlálva, hiszen bármikor születhet olyan elmarasztaló uniós határozat, ami a kapott támogatás visszafizetésére kötelezi, ezt pedig egy veszteséges cég képtelen kigazdálkodni. Hogy helyére tegyük az elmúlt napokban elhangzott hajmeresztő kijelentéseket, egy ilyen határozatnak nem az az eredménye, hogy Brüsszel felé kéne bárkinek a tiltott állami támogatást megfizetni, ahogy azt sem, hogy a fizetési kötelezettség az államot, a kormányt, a költségvetést vagy az adófizetőket terhelné. Egy hasonló határozatnak a kedvezményezettje éppen a magyar állam, azaz az állam kell, hogy visszakapja az érintett társaságtól a támogatást. Vagyis mindez a kormány számára költségeket nem jelent, viszont egy önfenntartásra sem képes társaság működését nyilván ellehetetleníti, hiszen éppen az állam további támogatási lehetőségeit zárja el.

Ezt a kockázatot a jelenlegi kormány lényegében semmibe vette, illetve ahogy sok más uniós szabályról, erről sem vett időben tudomást, ami lényegében a Malév összeomlásához vezetett. Velük szemben a korábbi szocialista kormányok éppen, hogy számoltak az állami támogatásokat tiltó uniós szabályokból fakadó kockázatokkal, lényegében ezért próbáltak változatos, de persze nem mindig sikeres megoldásokat találni a társaság finanszírozására. Lényegében a 2010-es visszaállamosítás is oly módon történt, hogy ahhoz részletes tervek készültek az állami tulajdonba kerülő Malév működésének átalakítására, átstrukturálására, melynek végrehajtásával elkerülhető lett volna a kedvezőtlen brüsszeli határozat, ezt a végrehajtást azonban a jelenlegi kormány teljes egészében elmulasztotta. De valójában ezen problémakör motiválta már a 2007-es privatizációs is, amely nélkül könnyen lehet, hogy egy elmarasztaló brüsszeli határozat és annak következményeként a Malév leállása sokkal korábban megtörtént volna.

A teljes írást a HVG.hu-n olvashatja el.