– A szabadság melletti kiállás volt a központi gondolata az Operaház előtt elmondott beszédének. Ilyen politikai szónoklattal ritkán állnak elő tudósok. Mondana hasonlót a parlamentben is?

– Ez azért valószínűtlen, mert nem leszek parlamenti képviselő. Egészen más műfaj egyetemi katedrán előadást tartani, és más egy tömeggyűlésen beszélni. Az Opera előtt a nulla fokban toporgó több tízezer ember érdeklődését kellett felkelteni, de olyan szöveggel, amely másnap is vállalható, amikor idézik. Amit elmondtam, vállalom. Abban az értelemben ez nem politikai szerepvállalás volt, hogy nincs semmilyen pártpolitikai dimenziója. Nem teljesen kizárt, hogy hasonló szituációban még fellépek, de nem is valószínű.

– Gondolt arra valaha, hogy ellenzéki tüntetésen forradalmi hangulatú beszédet fog tartani?

– Nem, nem gondoltam. Soha nem gondoltam volna, hogy erre szükség lesz. A barátaim nagyon meg voltak döbbenve, mert engem nem ilyennek ismertek. Nem bántam meg, de ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy politikai szerepvállalásra bármilyen formában is készülnék.

– Beszédében volt egy sokat idézett mondat: „Sokkal jobb sors egy demokratikus jogállam bukott miniszterelnökéé, mint egy tekintélyelvű országban a népharag által eltávolított nem legitim vezetőé, és a bukott diktátoré”. Egyesek ezt fenyegetésként értelmezték, mások jövendölésnek.

– Inkább tanács volt vagy figyelmeztetés. Nem minősítettem a miniszterelnököt, csak egy veszélyre hívtam fel a figyelmét. Azt is mondtam, hogy még egy hónappal ezelőtt is tartózkodtam volna ennek a mondatnak a kimondásától, mert nem tartottam volna indokoltnak. Aznap azt gondoltam, eljött az ideje ennek a figyelmeztetésnek. Nem mondom, hogy nagyon baráti, de az érintett javát szolgálja.

– És tudósként hogyan határozná meg a rendszert, amelyben élünk? Annyi definíció elhangzik: onnantól, hogy ez még demokrácia, hiszen a kormány elméletileg leváltható, a putyini demokrácián át a féldiktatúráig…

– Ez fontos felvetés. Egyrészt nagyon elégedetlen vagyok az erről szóló elemzésekkel, de önkritikusan azt is meg kell mondanom, hogy nem tudom meghatározni. Az nyilvánvaló, hogy a rendszer önképe – külsőségeiben, vonzódásaiban – hangsúlyosan a Horthy-rendszerre épül. Csakhogy, ha valaki Hoffmann Rózsát és Klebelsberg Kunót, Navracsicsot és Bethlent, esetleg Telekit, vagy Szalai Annamáriát és Kozma Miklóst összehasonlítja, jól láthatja a politikusi formátum nyomasztó fölényét, és nem e mostaniak javára. Az Eötvös Károly Intézetben kiadtunk egy kötetet az Elveszejtett alkotmány címmel, amely ezt a pusztítást végigelemzi, és tökéletesen rendelkezésünkre állt az a fogalmi nyelv, ami a jogállam lebontását nagyon precízen és plasztikusan leírja. Arra, hogy a nemzeti együttműködési rendszerét leírjuk, viszont még nincsenek fogalmaink. Azaz a valóság sokkal gazdagabb, mint az azt leíró nyelv. Az új jelenségekre ez általánosan jellemző. A proletárdiktatúrának nevezett valamivel sem tudtak az elemzők sokáig mit kezdeni, amíg aztán létrejött arra is egy fogalmi nyelv.

A teljes interjút a Népszabadság Online-on olvashatja el.