Van egy szó, ami gyakran hangzik el Belfastban, a köztársasági és a lojalista oldalon egyaránt: a keserűség. Azokat nevezik ott megkeseredettnek, akik nem tették túl magukat a múlt század második felének gerillaháborúján; akiket megkeserített az erőszak, amit elszenvedtek vagy elkövettek. Hazahoztam ezt a szót, és alkalmaztam a helyre, ahol élek: Budapestre. Először is az 1956-os forradalom 60. évfordulójára.
A kormányzó Fidesz tíz éve keseredett meg, amikor a sokkal nagyobb jelentőségű 50. évfordulót a szocialista-liberális koalíció vezényelte le. Huszonkét államfő jött el, és iszonyú botrány szemtanúi lehettek. A magyar rendőrség könnygázzal és gumilövedékkel támadt békés ellenzéki tüntetőkre – a most hatalmon lévő párt támogatóira.
Az ellenzék vezetője, Orbán Viktor akár forradalmat is hirdethetett volna. Ehelyett népszavazást kezdeményezett szociális kérdésekről. Konfliktuskerülő, de okos ötlet volt. A tömeg csalódottan hallgatta a bejelentést, de az a népszavazás segítette kormányra Orbánt és pártját. Azóta is övék a hatalom.
De nekem úgy tűnik, ő és ellenfelei egyaránt megkeseredtek. A Fidesz-kormány kerítéssel és kiközösítéssel válaszolt a menekültválságra ahelyett a nagylelkűség és vendégszeretet helyett, amelyet én idegenként mindennap tapasztalhattam.
Nick Thorpe írása a hvg.hu-n folytatódik.