“Most az északi, a déli és a keleti periféria sorsa is attól függ, hogy – a tágabb EU-n belül – végre intézményes formában is megszülethet-e az a bizonyos Kerneuropa, amelyet Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter Karl Lamersszel közösen írt 1994-es „papír”-jában már pontosan körvonalazott.” – szól a cikk alapvető kérdésfeltevése, amelyet a különböző taglállamok Európa-politikájának értékelése követ. Kezdve természetesen az egyre nyilvánvalóbban kiemelkedő Németországgal.

“A német hegemónia a német nemzetállam demográfiai és gazdasági túlsúlya miatt régóta ténykérdés. A rendkívüli az, hogy a pénzügyi válság által diktált európai kényszerpálya, valamint a brit és a francia Európa-politika együttes zsákutcája ezt a hegemóniát egyszerűen nélkülözhetetlenné tette, mint Sikorski lengyel külügyminiszter Berlinben nemrég – honfitársai körében nem kis konsternációt keltve – rámutatott.”

A másik rivaldafényben álló ország, Nagy-Britannia egészen más szempontokból kerül a figyelem középpontjába.

“A brit Európa-politika axiómája – a kérdést igencsak jól ismerő Peter Mandelson szerint – az 1973-as belépés óta az volt, hogy semmilyen körülmények között sem mondanak le az európai politika befolyásolásának lehetőségéről. A brüsszeli vétóval viszont lényegében felálltak a lényegi döntéseket hozó asztal mellől.

Ez technikailag Sir Jon Cunliffnak, Cameron miniszterelnök külgazdasági és EU-tanácsadójának köszönhető (2012 januárjától ő lesz Nagy-Britannia állandó EU-képviselője), aki úgy döntött, hogy a Foreign Office-t kizárják a brüsszeli csúcs előkészületeiből. A döntő ok azonban az volt, hogy Cameron és a brit kormány a tory euroszkeptikusok túszává vált, nem most Brüsszelben, hanem akkor, amikor elfogadtatta a parlamenttel az ún. referendum-garanciát, amely lehetetlenné teszi a kormány számára, hogy népszavazás nélkül bármilyen nemzeti kompetenciát átengedjen Brüsszelnek.”

Mindazonáltal a brit döntésnek komoly belpolitikai következményei is lehetnek:

“A brit lépés következményei máris látszanak. Olli Rehn gazdasági és pénzügyi biztos december 12-én bejelentette, hogy amennyiben a vétó „arra irányult, hogy megakadályozza a City bankárjainak és pénzintézeteinek a megrendszabályozását, akkor elmondhatom, hogy ez nem fog sikerülni”. De Londonnak egy „kollaterális csapás”-ra is számítania kell, ugyanis az EU-tól való egyértelmű távolodása felgyorsíthatja Skócia esetleges kilépését egy valamivel régebbi, 1707-es unióból. Alex Salmon skót miniszterelnök és a kormányzó Skót Nemzeti Párt vezetője magyarázatot kért Camerontól a történtekről, kijelentve, hogy a „múltheti brüsszeli fejlemények azt bizonyítják, hogy Skóciának sürgősen szüksége van arra, hogy független tagállamként a fő asztalnál hallassa a hangját, ahelyett, hogy kizárnák a szobából.”

És természetesen nem lehetett szó nélkül elmenni a harmadik főszereplő, Sarkozy elnök Franciaországa mellett sem:

“Párizs Európa-politikájának alapelve – a francia hatalom és cselekvőképesség megsokszorozása – súlyos dilemma elé állítja a franciákat: vagy ragaszkodnak a francia-német direktóriumhoz (amely rendkívül hasznos a meghatározó szerepet betöltő Németország számára), és akkor elmondhatják, hogy ők vezetik Európát, vagy fellázadnak a fiskális szigort megtestesítő „német” Európa ellen (amire jól tudjuk, hogy képesek), ám ezzel elkerülhetetlenül az EU „déli szárny”-án találják majd magukat.

Nicolas Sarkozy francia elnök – nagyon bölcsen – azt mondta a brüsszeli csúcs mérlegét megvonó Le Monde-interjújában, hogy „semmilyen ideologikus olvasat sem működik többé”. Ehhez képest a francia államideológia tökéletes példáját nyújtva értékelte a brüsszeli megállapodás gazdasági kormányzatra vonatkozó részét. Az euró-zóna gazdaságait össze kell hangolni – hangsúlyozta –, aminek a felelőssége ezentúl az állam- és kormányfőkre hárul. Ez szerinte kétségtelen demokratikus előrelépést jelent a korábbi helyzethez képest, amikor minden az Európai Központi Bank, a Bizottság és a stabilitási paktum köré szerveződött.”

“Ha a franciák azt akarják – mint ahogy azt akarják –, hogy az EU valóban költségvetési unióvá, azaz az „államadósságok közösségé”-vé váljon, akkor szakítaniuk kell a költségvetési szuverenitással, vagyis el kell fogadniuk a nemzeti költségvetések európai főhatalom alá rendelését. Ha fiskális garanciák nélkül nincs euró-kötvény, az adósságok közössége sem lehetséges politikai unió nélkül.”

Szóba kerülnek további mellékszereplők is, kezdve a hagyományosan konfrontatív stílusú írekkel: “Ha Írországban az új európai szerződésről referendumot fognak tartani – mint ahogy az ellenzéki Sinn Fein követeli –, és azt esetleg leszavazzák, ezúttal nem lesz újabb népszavazás. A többiek egyszerűen továbblépnek, Írország pedig kikerül az euró-övezetből. Ez esetben nem maradna más lehetőség, mint az ír valutának a font sterlinghez való rögzítése. „Ez gyakorlatilag azt jelentené – írja a The Irish Times kommentátora –,  hogy a szabad ír állam megteremtéséhez vezető szerződés aláírásának a 90. évfordulóján visszatérünk az Egyesült Királyság kebelébe.”

És ahogyan a különböző egyezkedéseken és a gazdasági-demográfiai kérdésekben is kiemelkedik Lengyelország, úgy a cikk szerzője is egyedül ennek az országnak szentel figyelmet a térségünkből:

“A lengyelek helyzete, ha lehet, még kényesebb. Az egyértelműen Európa-párti Donald Tusk lengyel miniszterelnök és Sikorski külügyminiszter fő célja az, hogy németbarát politikájukkal elkerüljék az „unión belüli unió” kialakulását. A lengyel politikai elit és a közvélemény meghatározó részének eltökéltsége, hogy megszabaduljon a perifériától, a provincializmustól és a „geopolitikai fátum”-tól rokonszenves és tiszteletreméltó. De amennyire jó dolog az, hogy a Kaczynskyék által a sufniból előszedett német bombát sikerült hatástalanítani, azt azért nem mondanám, amit Maciej Nowicki mond a Newsweek Polski legújabb, december 12-i számában, hogy „Tusknak nincs mitől félnie”, és hogy „Lengyelországnak jó esélye van arra, hogy az EU magjában legyen a helye”.”

A konklúzióban a szerző visszatér az eredeti felvetéséhez: “Tudomásul kell vennünk, hogy most az északi, a déli és a keleti periféria sorsa is attól függ, hogy  – a tágabb EU-n belül – végre intézményes formában is megszülethet-e az a bizonyos Kerneuropa, amelyet a 2012-es aacheni Karlspreis kitüntetettje, Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter egy másik CDU-politikussal, Karl Lamersszel közösen írt 1994-es „papír”-jában már pontosan körvonalazott.”

A teljes írást a hvg.hu-n olvashatja el.