Orbán Viktor nemrég kijelentette, rendszere kész, már csak bejáratásra vár. A kötcsei vízió megvalósult: létrejött a „centrális erőtér”, közepén egy nagy kormányzó párttal, mely – Orbán reményei szerint – tizenöt-húsz éven át egyedül, vitapartner és versenytárs nélkül fogalmazza meg „a nemzeti ügyeket”.

Valóban kitart-e a rezsim tizenöt-húsz évig? Ez kétféleképpen volna lehetséges. Az egyik lehetőség, hogy szilárd, önfenntartásra képes rendszerré szerveződik. A másik, hogy bár instabil, mégsem lehet békés, jogtisztelő eszközökkel megváltoztatni. Cikkem kérdése kettős tehát. Stabil rendszer épülhet-e Orbán víziójára? Van-e jogszerű visszaút a vitázó és versengő demokráciához?

Amikor az Orbán által vezetett pártalakulat a listás szavazatok 53 százalékával a mandátumok 68 százalékának birtokába jutott, a „kétharmados többség” eszeveszett iramban látott neki a köztársaság szétverésének. Szitává lőtték a rendszerváltás alkotmányát. Rajtaütésszerű alkotmányozással a helyébe szuszakoltak egy alaptörvénynek nevezett dokumentumot, mely a pillanatnyi többség ideológiai hegemóniáját hivatott szimbolikusan megjeleníteni és politikai hegemóniáját az államhatalomba bebetonozni. Az Alkotmánybíróság (AB) törvénymegsemmisítő határozatára a bírák jogkörének csorbításával, a Költségvetési Tanács kritikájára a testület szétkergetésével vágtak vissza. Megszállták a választási bizottságot, az AB-t, az ORTT helyébe állított, elképesztően nagy hatalmú médiahatóságot, a jegybank monetáris tanácsát; bizalmi emberüket nevezték ki az ügyészség, a számvevőszék, a versenyhivatal, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete és a bírósági hivatal elnökének posztjára. Miután szervezeti és személyi intézkedések sorával elbontották a hatalmi önkény útjában álló kordonokat, gátlástalanul nekiestek a védtelenné vált egyéni és csoportos jogoknak, a hajléktalanok kriminalizálásától és a szegénység stigmatizálásától a sztrájk- és a szakszervezeti jogok szűkítésén, kulturális műhelyek felszámolásán, bejegyzett egyházak jogfosztásán, megfélemlítési célú rendőri és ügyészségi eljárásokon át a magán-nyugdíjpénztári tagok kifosztásáig és diszkriminatív módon kivetett válságadókig. Ez a kormányzat mindenkit legyőzendő ellenségként kezel, aki nem tőle függ, országhatáron belül és kívül egyaránt. Hadat üzent a nem parírozó külhoni magyar pártoknak csakúgy, mint a bankoknak és a multiknak, „kipaterolta” az IMF-et, tüntetően negligálta az uniós jogot. Ha rajta múlik, nem áll meg, míg akaratérvényesítésének bármiféle – törvényi, gazdasági vagy szociológiai – korlátai vannak.

Azonban nem csak rajta múlik.

Az önálló hatalmi ágak kormányzati befolyás alá vonása, a jogalkotás és kormányzás eljárási korlátainak felpuhítása, az állam súlyának megnövelése a nem állami szervezetekkel szemben, az államapparátuson belüli szervezeti központosítás, a formális hatáskörök és alá-fölé rendeltségi viszonyok összekuszálása, a köztisztviselők kiszolgáltatott helyzetbe hozása, a parlamenti ellenzék megfosztása maradék előjogaitól, durva választási versenyelőny biztosítása a kormányzó pártnak: e változások külön-külön talán csak anomáliák volnának az alkotmányos demokrácia modelljén belül, együtt azonban rendszerré állnak össze. Ez a rendszer inkább az autokráciák rokona, mint a demokráciáké. Amikor állást foglalunk az Orbán-rezsimmel szemben, érthető módon erre összpontosítjuk a figyelmünket. Amikor azonban azt kérdezzük, mekkora esélye van a rezsimnek a megszilárdulásra, azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy milyen paraméterek közt zajlik az autokrácia kiépítése.

Három – gyakorlatilag megváltoztathatatlan – feltételre emlékeztetnék. Először, bármennyire kedvére való is Orbánnak az államosítás és a központosítás, a magántulajdon elsőbbségén alapuló piacgazdaság felszámolása szóba sem jöhet. Magyarország kapitalista piacgazdaság marad, még ha a piac és az állam közti erőviszonyok az állam javára tolódnak is el. Másodszor, a magyar gazdaság külső környezetét is kapitalista piacgazdaságok alkotják, melyektől hazánk – kicsiny, nyersanyagokban szegény ország lévén – nem szigetelheti el magát. S amíg a gazdasági izolációra nincs lehetőség, addig a demokratikus államok közösségéből való kiiratkozás sem tartozik a komolyan vehető lehetőségek közé. Magyarország az Európai Unió tagja, és az is marad. Harmadszor, a demokratikus Európával való szakítás nélkül a parlamentáris többpártrendszert sem lehet mindenestül felszámolni. Bármilyen messzire ment Orbán a demokratikus politikai verseny korlátozásában, odáig nem, és az unió elhagyása nélkül nem is teheti, hogy a választást egyetlen lista jóváhagyására redukálja.

A legtartósabb autokratikus rezsimeknek e három paraméter egyikével sem volt dolguk. A kommunista rezsim ilyen volt. Más autokratikus rezsimeknek egy vagy két paraméterhez alkalmazkodniuk kellett, és viszonylag hosszú ideig sikerrel abszolválták ezt a feladatot. Horthy rezsimje ebbe a körbe tartozott. Arra nincs azonban példa, hogy egy autokratikus rezsim hosszú ideig fennmaradhatott volna úgy, hogy közben mindhárom paraméternek meg kellett felelnie. Amellett fogok érvelni, hogy ez a mai Magyarországon sem valószínű, s különösen nem a választásokig előttünk álló két évben.

Központosított tervgazdaságban az állam kénye-kedve szerint akármibe beavatkozhat. Bár a gazdaság szabályszerűségei előbb-utóbb itt is kikényszerítik az áttérést valamilyen kiszámíthatóbb – bevett rutinra alapozott – irányítási gyakorlatra, hosszú ideig e nélkül is elműködik a rendszer. Piacgazdaságban a kiszámíthatóság követelménye jóval hamarabb utat tör magának. Ezúttal mindössze másfél évre volt szüksége.

A közgazdászok többsége úgy véli, elsősorban a bizalom elillanása magyarázza a magyar állampapírok kockázati felárának és elvárt hozamának erőteljes emelkedését, ami a múlt év vége felé testközelbe hozta az államcsőd rémképét. A befektetők, vállalkozók és fogyasztók elbizonytalanodtak, vagy egyenesen menekülni kezdtek, látva, hogy bárkit bármikor különadóval lehet sújtani, az állam bármikor bármire ráteheti a kezét. Jobb- és baloldali szakértők közt szinte teljes az egyetértés abban, hogy elhibázott gazdaságpolitika a költségvetési hiány csökkentése egyszeri sarcokkal és lenyúlásokkal.

Ám nem pusztán gazdaságpolitikai hibáról van szó. Jogállamban sokféle módon hibázhat a kormány, de így nem. Így csak ott tud hibázni, ahol megingatták a jogbiztonság intézményi garanciáit, ahol a tulajdon és a szerződéses viszonyok nem élveznek szilárd védelmet. A gazdaságpolitikai ámokfutás szorosan összefügg a jogállam szétverésével. A bizalom elillanásának mélyebben fekvő okát – a jogbiztonság megrendülését – a gazdaságpolitika korrekciója nem küszöbölné ki.

Tény, hogy az ámokfutás lefékeződött. A kormány kénytelen volt a „kipaterolt” IMF-hez fordulni „védőhálóért”. Vele pedig csak úgy lehet hitelszerződést kötni, ha a magyar fél hihető költségvetési tervvel áll elő, mely a hiányt alkalmi vagyonlenyúlások és különadók, a szabályok állandó módosítgatása nélkül is alacsonyan tartja. Az IMF felügyelete alatt a kormány nem folytathatja hadjáratát a tulajdon, a szerződések és jogos várományok biztonsága ellen. Ez „megnyugtathatja a piacokat”, és átmenetileg Orbánék új kommunikációs kampánya is, mely szerint a rezsim létrehozásának hektikus időszaka lezárult, immár a kész rendszer konszolidációja következik. Ebből annyi minden bizonnyal igaz, hogy lassan elfogynak a még érintetlen intézmények, ez pedig óhatatlanul lefékezi a közjogi dúlást. A gazdasági dúlást is fékezi valamelyest, hogy megfogyatkoznak a lenyúlható eszközök, amelyekre a kormány a költségvetési hiány betömködése céljából rátehetné a kezét.

Valódi konszolidációt azonban csak a hatalmi önkény alkotmányos és demokratikus korlátainak helyreállítása hozhatna. Márpedig erről szó sincs: Orbán nem az alkotmányos demokráciát, hanem a „nagy kormányzó párt” korlátozatlan hatalmát kívánja konszolidálni. Arra számíthatunk ezért, hogy a kormányzás hektikus és követhetetlen marad. Részint intézményi és gazdasági, részint politikai okokból.

Kiss János írását teljes terjedelmében a HVG.hu-n olvashatja el.