“A gyorsnaszádnak a vitathatatlan előnyei mellett van néhány hátránya is a tengerjáróhoz, vagy a miniszterelnöki kikiáltó szavaival, anyahajóhoz képest. Az egyik, hogy ha az anyahajón nem figyelnek, akkor két másodperc alatt gyűrik a tenger alá a rossz helyen lábatlankodó gyorsnaszádot. A másik, hogy az ilyen fürge kis hajókból hamar kifogy a nafta, és akkor be kell sorolniuk a tankhajó mellé, különben nincs továbbmenet. Éppen ezért a könnyű hajók kapitányai tisztelettudóan viselkednek a tankerek személyzetével, és véletlenül sem mutogatják feléjük a seggüket.” – írja Tóta W. Árpád az aktuális gazdasági helyzetről szóló kommentárjában.

“Ennek a mostanra beérett szívásnak van egy kézenfekvő, világszerte alkalmazott ellenszere, ez pedig az IMF-hitelkeret, és a vele járó használati utasítás. Jujuj! De hát az IMF… az olyan csúnya szó, mint a tandíj meg a vizitdíj! Azt nem lehet!

Azért nem lehet, mert annak idején becsapták maguk mögött az ajtót. Nem az IMF felé, az nem egy érzelmes entitás. Hanem befelé. Nem volt ám elég valami olyan, hogy „pillanatnyilag indokolatlannak tartjuk az IMF-szerződést”. Nem, hanem hétmérföldes feneket kellett ennek keríteni, eposzi szabadságharcot kerekítve az ügyből. Elgaloppírozni oda, ahonnan nincs visszaút. Mert olyan jól hangzott. Most meg imádkozhatnak a Radírpókhoz, ugyan tüntesse el minden nyomát a baromságoknak, amit akkor mondtak.” – olvasható a hvg.hu-n

A szarkasztikus hangvételű írás tovább folytatja ezt a gondolatmenetet:

“A jelen – tragikus – helyzetért természetesen az elmúlt nyolc év, azon belül is leginkább Sukoró a felelős. De abban az elmúlt nyolc évben benne van a most elmúlt másfél is, fiúk.

Figyelemre méltó, hogy a becsődölt politikának pont ez a vezérfonala: a korábban óriási pofával előadott, végletes szövegek, és a csapdák, amiket így felállítottak. Más logikát nehéz volna találni benne. Botránynak, népirtásnak neveztek mindent, amit most muszáj lenne, ezért nem tehetik azt, amit muszáj. Nem zárhatnak be egy kórházat vagy egy iskolát, de még egy kispostát sem, mert ez falurombolás lenne. Nem kérhetnek részhozzájárulást az egészségügyben és a felsőoktatásban; éppen ezek helyett kényszerülnek károsabb, még kellemetlenebb megoldásokra. És további arcátlan hazugságokra. Még a nyilvánvaló megszorítást se nevezhetik nevén szerencsétlenek, mert az meg úgymond nem vezet sehova.

A nyilvánvaló megszorítást egyébként igyekeztek elkerülni. Ezzel telt el a ciklusuk első harmada. Kapkodtak fűhöz-fához, különadókhoz, államosításhoz, csak ne kelljen beismerni, hogy amivel hatalomra kerültek, az ordas nagy hazugság volt; illetve azt, hogy Gyurcsány és Bajnai ebben-abban talán helyesen lépett, vagy próbált lépni. Akkor éppen jó ötletnek tűnt megcsapolni a gonosz nemzetközi tőkét, ha ezzel el lehet odázni a beismerést. Sejthették, hogy ettől Magyarország nem lesz kívánatosabb befektetői célpont, annyira sötétek nem lehetnek, hogy ezt ne tudták volna. Hogy miben reménykedtek mégis, azt máig nem tudjuk. Csak azt, hogy elkúrták. Nemcsak a saját másfél évüket: a miénket is.”

Mindazonáltal a konklúzó előre mutat:

“Innen még van kiút, újrakezdeni sohasem késő. Most például arról kell dönteni, mi a fontosabb: az államcsőd elkerülése, vagy Orbán Viktor és barátai egója. Még vissza lehet somfordálni az IMF-hez, de az annak a beismerése lesz, hogy az eddigi kormányzás bohóckodás volt.”

A teljes írást a hvg.hu-n olvashatja el.