Olyannyira hype-olták az október 23-i tüntit, hogy ahhoz, hogy ne okozzanak csalódást, már minimum Mick Jaggernek kellene fellépnie, egy helikopterről lelógatva.

Gyermeteg hiba volt ez. Egy tüntetés amúgy nem attól, vagy nem kizárólag/elsősorban attól lesz fasza, hogy ki a sztárvendég, hanem hogy mennyire van kitalálva, felépítve, dramaturgiailag végiggondolva, stb. A Milla azzal tette magát naggyá, hogy egyszer csinált egy nagyon menő demonstrációt. A következő már gyengébb volt, az azt következő megmozdulásai még gyengébbek. Ezt ők is tudták/érezték, végül elkezdtek parázni és felülkerekedett az a félelem, hogy „úristen, itt valami nagyon nagyot kell gurítani, más különben végünk van”. Megítélésem szerint a Milla rosszul ítélte meg a helyzetet. Nem ettől függ minden. Sokkal inkább arról van szó, hogy két nagy tüntetés között is kell (kellene) valamit csinálni, s ezt a Milla vagy nem nagyon értette, vagy amikor megpróbálta (ld. alternatív köztársasági-elnök választás), nagyon elcseszte. Mindazonáltal ez a páni félelem, hogy ha nem szólnak hatalmasat, akkor annyi – nos, ebből általában sok jó nem jöhet ki.

A Szolidaritás, élünkön Kónya Péterrel szintén eltolta. Először a bénázás a külön tüntivel, aztán az alkudozás, majd a nagyon gyermeteg teasing (Kálmán Olga előtt és másutt), hogy „na, tessék itten már figyelni. mekkora nagy lesz ez a dolog…. Bajnai Gordon? Nem is tudom… hát lehet, de nem mondhatom meg… hehehe.” Sajnos tényleg kezd beigazolódni a Szoli-kritikusok ama meglátása, hogy a Szolidaritás nem nagyon van mással elfoglalva, mint önnönmaga – meglehetősen tartalommentes – propagálásával. A Szoli ugye azzal akart nagyot gurítani, hogy összehozza az teljes ellenzéket (pártok included) de ez nagyon nem jött össze, ezért – kényszerből – hajlandó volt együtt mulatni a Millával, de csak akkor, hogy ha ott valami extra történik.
 

A teljes írást a Kettős Mérce blogon olvashatják.