Az írás világos és logikus szerkezetben igyekszik véleményét kifejteni:

„A gazdasági növekedés 4 főtényezőre vezethetővissza: beruházások, fogyasztás, kormányzati kiadások, és nettóexport. Kis nyitott gazdaság révén a legfőbb húzóágazatnak azexport számít, ennek teljesítőképessége nagyban függ a világgazdasági konjunktúra ciklustoktól. Szokás mondani, ha Németországnak jól megy, akkor nekünk is, ha pedig „tüsszent”, akkor Magyarország „megfázik”. Nem szabad megfeledkezni a növekedés három másik tényezőjéről sem. Nyilvánvalóan a különbözőkülföldről érkezősokkhatások ezeket is befolyásolják, begyűrűzésük mértéke viszont nagyban függ a hazai gazdaságpolitikától.”

„A növekvőadóterhek, az ágazatokra kivetett különadók, a vállalatoktól elvárt bérkompenzáció mind-mind negatívan hatnak a beruházási kedvre. Az ilyen gazdasági környezetet egyaránt távol tartja a külföldi és belföldi befektetőketis. Ehhez még hozzáadódik  a hitelezési csatorna jelentős mértékűbeszűkölése a bankadó és a végtörlesztés miatt. A nem ortodox gazdaságpolitika oda vezetett, hogy a külföldiek inkább menekítik a tőkét az országból, minthogy behoznák. A beszállítói láncban elhelyezkedőmagyar KKV-k pedig sorban tönkremennek.” – írja a beruházái oldaról, amit a fogyasztás elemzése követ:

„Az egykulcsos adó csődöt mondott. A fogyasztást nem pörgette fel, viszont az államháztartási egyenleg felborulása miatt kompenzálni kellett az így kiesőadóbevételeket, más típusú adóemelésekkel és kiadáscsökkentéssel. Ezek a lépések semmiképpen sem segítették a fogyasztás bővülését. Ráadásul a bizonytalan gazdasági környezet oda vezetett, hogy azok a háztartások, melyeknek lehetőségük van rá,inkább megtakarítanak, felkészülve a még rosszabb időkre.
 

A gazdaság felpörgetésének egy másik eszköze az anticiklikus gazdaságpolitika, például a kormányzati beruházások és fogyasztás növelése révén, azonban erre nincs lehetőség a mozgástér hiánya miatt. Tartani kell a 3% alatti hiányt, és az államadósság sem szaladhat el. Fiskális lazításra nincs lehetőség, azonban a monetáris kondíciókenyhítése fűthetné a gazdaságot. Erre szintén nincs lehetőség, köszönhetően a Fidesz gazdaságpolitikájának.”

Ezt a két kérdést a következőbekezdésben summázza a szerző:

„A Növekedési Terv szerint az elmúlt két kormányzati ciklus gazdaságpolitikája miatt esett vissza a belsőkereslet. Ez nem igaz, hiszen az olyan lépések, mint például a 13. havi fizetés vagy nyugdíj bevezetése, éppen a fogyasztást élénkítették. Más kérdés, hogy az államadósság növekedésének dinamikáját is nagyban befolyásolták ezek a jóléti intézkedések. Ráadásul a belsőkereslet felpörgetéseikerdeficithez vezetett, a folyófizetési mérlegben hiány keletkezett. Egy kis nyitott országban ezért nem lehet a fogyasztás belsőélénkítésére építeni a gazdasági növekedést.”

A kormányzati kiadásokat leginkább a Széchenyi Terven, keresztül közelíti meg, amely szempontot összekapcsolja a versenyképességi megfontolásokkal:

„A különbözőágazatokra kivetett adók szintén nem segítik a versenyképesség javulását. A korrupciós mutatónk idén sem változott, és jövőre sem várható javulás. A kormány gazdaságpolitikájának köszönhetően 2012-ben romló versenyképességi mutatókat fogunk tapasztalni, a Széchenyi Terv így nem tudja beváltani a hozzá fűzött reményeket. A bizonytalanság csak tovább rontja a helyzetet.

Nem szabad megfeledkezni az oktatás és vállalatok közötti túlcsordulási hatásokról sem. Aközoktatás és felsőoktatás szétrombolása károsan hat erre a tényezőre, rövidtávon hozzájárulva a versenyképesség romlásához, például a K+F szektor visszaesése vagy a képzetlen munkaerő-állomány növekedése miatt.”

A Növekedési Terv – mint az NGM anyagai általában – nagy ívű, stratégiai kitekintést is tartalmaz, amely mellett az Egyenlítőszerzője sem mehet el:

„A Növekedési Terv talán legviccesebb része, hogy Magyarországot egy időés térszerkezeti fordítókorongként írja le, valamint egy kelet-európai banán részeként. Mit mondhatnánk erre. Végre kormányzati körökben is elismerték, hogy banánköztársaság lettünk. A kijelentés egyébként arra épít, hogy egyfajta magország leszünk Kelet-Európában, mely utat nyit kelet-nyugat és észak-dél között. A probléma ezzel csak az, hogy mind az infrastrukturális, mind a makrogazdasági adottságot hiányoznak ehhez. Ráadásul ez egy nagyon ambiciózus, hosszú távú álom, így nem tudjuk elképzelni, hogy miben segítené a jövőévi növekedést.”

Mindazonáltal az összértékelés nem túl pozitív a blogon:

„Abban igaza van a Növekedési Tervnek, hogy azokat az ágazatokat kell leginkább támogatni, melyek magas hozzáadott értékkel rendelkeznek, ilyen például az a telekommunikációs szektor, amelyre százmilliárdos nagyságrendűadót vetettek ki. Ez finoman szólva egyfajta paradoxonnak nevezhető.”

„Elsőként azon merengtünk el, hogy most ez komolyan egy NGM által kiadott tanulmány, vagy egy nagyon terjedelmes alapszakos szakdolgozat. Hiányoznak a számítások, a modellezések, és a háttérelemzések. A fiskális politika intézkedéseit és a monetáris transzmissziós mechanizmust egyaránt modellezni kellene: például az adóváltoztatások, vagy a jegybanki kamatváltoztatás hogyan érinti a fogyasztói és beruházói döntéseket.

Arra sem derül fény, hogy például 2015-ben hogyan leszünk a versenyképességi rangsorban huszadikak. Talán egy táltos jósolta meg nekik? Vannak odahányt számok a szövegben, de még a legegyszerűbb matematika műveletek is hiányoznak. Kár azért a néhány jó gondolatért is, ha a valóságban pont az ellenkezőjét teszi a kormány.” – olvasható az Egyenlítő blogon.

A teljes írást az Egyenlítőn olvashatja el.