A D-Dayen és az október 23-i „Nem tetszik a rendszer” tüntetésen ország-világ, de még inkább a kormány és a parlamenti ellenzék előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy új formát talált a demokratikus ellenzékiség, vagy – ahogy azt gyakori (és indokolt) óvatossággal mi, politikusok mostanában mondani szoktuk – az „Orbánt leváltani akaró világ”. Ez az írás röviden kitér erre az óvatosságra, elemzi a D-Day és a Milla sikerességének okait, és levon néhány, mindezekből következő tanulságot, amelyek hasznára lehetnek a demokratikus ellenzék „hivatalos”, parlamenten belüli erőinek: nekünk, pártpolitikusoknak is.

A Szolidaritás Mozgalom karakteres szerepválasztása mellett a közélet egyetlen szereplője sem mehetett el szó nélkül. Hogy még a kormányzat figyelmét is felkeltette – a szakpolitikai tárgyalások tekintetében egyébként rendre kikosarazott – Szolidaritás, azt a kormányközeli média sebtiben felvázolt, közép-hosszútávú elméletei is bizonyítják. A Heti Válasz például egyenesen egy formálódó „választási blokk” oszlopos tagjaként cikkezett az új érdekvédőkről. Márpedig azt a (már-már összeesküvés) elméletnek teret adó médium szándékaitól függetlenül is könnyű belátni, hogy az efféle utópisztikus forgatókönyveknek önmagában a felvetése is árthat az esetleges valódi együttműködésnek, idő előtt nehezíthet meg, vagy akár lehetetleníthet el szélesebb ellenzéki párbeszédkísérleteket. Sok jobboldali hírmagyarázó ugyanis most megpróbálja egymásra tolni és egymással kompromittálni egy lehetséges, ellenzéki összefogás szereplőit, és az, hogy már most, 2011 őszén, szót, időt, energiát vesztegetnek a magyar Olajfa-koalíció „leleplezésére”, két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy egy ilyen szövetségtől még a FIDESZ-kétharmadnak is volna mit félnie. A másik– nem függetlenül az előzőtől –, hogy a következő választás lehet akár előrehozott is.

Ez pedig éppen az a pont, ahol érdemes körbejárni a Szolidaritás Mozgalom vonzerejét (amelyről persze a rendezvényeken tapasztalható „tömegvonzó” képességén túl ma még keveset tudunk, ám én ezt – szemben néhány jobboldali „tévépolitológussal” – nem becsülném alá). A vonzerő egyik elemét persze maguk, a szakpolitikai változások, pontosabban az azokra adott jól érthető, karakteres – komplett szakmai közösségeket maguk mögé állítani képes – bírálatok adták. Ettől azonban a Szolidaritás csupán egy új szakszervezet ígérete lehetne, annál azonban több: a D-Day a szakpolitikai kérdéseken túlmutató, valódi kormányellenes tüntetéssé vált, amely az „eredeti” érintettek körén túl is meg tudta szólítani az embereket, világnézetre és – ez most a legfontosabb – pártállásra való tekintet nélkül. Idáig a történet azonban párhuzamosan fut sok egyéb, elsősorban a web2-es platformokon, a közösségi médiában, elsősorban a Facebookon szerveződött civil szervezetével, gondoljunk csak például a Millára (Egymillióan a sajtószabadságért). A pártpolitikához, mint témához érve azonban látványosan elágazik ez utóbbi és a Szolidaritás története.

A Milla szervezőiben ugyanis olyan politika, sőt politikusellenesség munkál, hogy nem pusztán aktív résztvevőik, szervezőik, de – bizonyos esetekben – még a rendezvényeik résztvevői közül is eltanácsolják azokat, akik aktív politikusok, vagy a közelmúltban azok voltak. Eközben azonban ők maguk és a rendezvényeik is egyre inkább balra tolódnak, ezzel pedig a politikamentes szerepválasztás eltünedezik, a mögötte lévő elégedetlenség, a düh lassan tartalmi, baloldali formát ölt, és lassanként bebizonyosodik, politikaellenességükben a mozgalom szereplőinek nincs igazuk. (Ezt – úgy fest legalábbis – a 4K! megértette, és lépni is készül a saját szervezetét illetően.) A profi politika felé lezárni a mozgalmuk útjait ugyanis olyan tévedés, amely a társadalmi súlyukat, a mindenkori kormányzatra gyakorolt hatásukat is hátrányosan érintheti – már középtávon is. Félreértés ne essék: profi politikán nem feltétlenül a magamfajta régi motorosok felé való nyitottságot értem – tudom és érzem, miért gondolják azt, hogy engem/minket ignorálni kell –, de indokolatlanul korlátozzák le a „saját nevelésű” politikusígéretek mozgásterét, kiugrását, illetve a saját szervezettségük, professzionalizálódásuk útjait is.

Ez annak ellenére sajnálatos, hogy persze valójában nem az övék az eredendő felelősség, hanem a politikai osztályé. Mi tettük ellenszenvessé, befogadhatatlanná sokak számára a politikát, mint topicot; mi tehettünk nagyrészt arról, hogy trendi „utálni” a politikát. Csakhogy az a helyzet, közpolitikai változások igényes alakítóinak lenni antipolitikus attitűddel: kedves bohóctréfa, fából vaskarika.

Ettől még valódi teljesítmény sok tízezer ember megmozgatása, ám az ab start politika ellenesség nem választható politikai alternatíva.

A tét éppen a közpolitika közüggyé tétele. (Civillé tétele, mondanám szívem szerint, ha Magyarországon nem alakult volna ki az az abszurd helyzet, hogy miközben nem szövi át a társadalmat civil háló, a „civil” szónak mára ciki felhangja lett.)

A Szolidaritás – ma – nem ennyire kirekesztő a hivatásos politikusokkal, nem zárkózik el ilyen csökönyösen a politikai eszközökkel is vívott érdekképviselettel szemben: figyelemreméltó például, hogy rendezvényeire a „történelmi szakszervezetek” vezetőit is meghívták, maguk mellé állították a színpadon. Ez az attitűd vélhetően kétszeresen is felszabadító élmény az új hang megszólalását váró választópolgároknak. Egyrészt azért, mert a Szolidaritásban benne van a párttá válás ígérete, lehetősége is (ezt maga a Mozgalom sem zárja ki, sőt), másrészt pedig anélkül artikulálhatják a kormányzással szembeni elégedetlenségüket, hogy pártszimpátiájukat fel kéne adniuk, vagy akár csak meg kellene vallaniuk.

Ez most – és ez a „most” ha örökké nem is, az Orbán-kormány menesztéséig bizony kitarthat – valóban pártok feletti politika, hiszen nem a hatalmi vetésforgó logikája szerint, hanem értékoldalról akar véget vetni a FIDESZ világának. Értékeik védelme érdekében mennek ki a D-Dayre a jogállam intézményeiért aggódók, a két évtized demokratikus fékeinek és ellensúlyainak szemétdombra vetésén felháborodók. És ugyancsak az értékeik védelme vitte ki az ellenzéki megmozdulásra a szociális, munkavállalói jogaik megsértése miatt tiltakozókat – köztük olyanokat is, akik (protest)szavazataikat tavaly a Fidesznek adták. 

A D-Dayben megmutatkozott a valóban újfajta politika ígérete: olyané, amely a „legkisebb közös többszörös” társadalmi logikáján és nem pártpolitikai alapon szerveződik. Olyan – meglehet, alkalmi – összefogásé, amely nem azt keresi a másikban, ami elválaszt tőle, hanem azt, ami összeköt vele. És éppen ez az a mozzanat, ami a „viktoriánus monarchiának” idővel véget vethet. Véget az egymással szemben kijátszott társadalmi csoportok, az egymásra uszított magyarok országának, az egymás ellen hangolt, felsőbb- és alsóbbrendűnek beállított világnézetek, a jó és rossz magyarokra osztott politika pusztításának. Orbán és a FIDESZ kommunikátorai „Oszd meg és uralkodj!”-ot játszanak velünk, mert mi megoszthatók, egymás ellen fordíthatók és – konfliktusainknál fogva – bizony uralhatók, manipulálhatók vagyunk. Pedig a konfliktusaink egymással szemben elsősorban ízlésbeliek, árnyalatbeliek: különbőzképp gondolkodnak liberálisok és szocialisták a szerzett jogok fenntarthatóságáról, a piac funkciójáról vagy épp a szakszervezetek funkcióiról. Ám most valódi szembenállásunk a kirekesztéssel, a szegénységgel, a társadalmi érzéketlenséggel, a szabadság hiányával, a jogaink megkérdőjelezésével (visszaható jogalkotás?!) szemben van.

Hogy mindez ne pusztán kulturális jelenség, egy – mind tömegében, mind kifejeződési formáiban – fokozatosan gyarapodó ellenkultúra legyen, hanem olyan politikai erővé (erőkké) is formálódhasson, amely aztán képes leváltani az Orbán-kormányt, a folyamatot (inkább előbb, mint utóbb) intézményesíteni kell. Úgy vélem ezt három értékplatformon, a közélet három szintjén egyszerre kell megvalósítani.

Az első ilyen értékplatform a leginkább befogadó, a világnézeti és pártpolitikai különbségeket leginkább áthidalni képes: ez a demokrácia-tematika, a demokratikus jogállam elvének és gyakorlatának, intézményeinek védelme. Ez a legnagyobb közös nevező, amire az Orbán kormányt leváltani akaró választópolgárok hozhatók.

A második tematika már szűkebb: ez a világképek, az értékek platformja. Ha elfogadjuk, hogy az Orbán-kormány jobboldali – márpedig a szegényeket sújtó, a gazdagokat pedig támogató adórendszer, a végtörlesztés mai formája, vagy épp a baloldali és liberális értelmiséget és a kultúrát ért támadások láttán ezt elfogadhatjuk –, akkor az ellenzékének szinte automatikusan van egy karakteres baloldali jellege, természetesen a baloldali szó legszélesebb értelmében. A társadalmi szolidaritás teljes feladása ki kell, hogy váltsa a baloldalból azt a természetes ellenreakciót, hogy a 21. században végre újrafogalmazza értékeit. Bátrabb viszonyt alakítson ki a progresszív adórendszerhez, mint társadalmi értékhez. A munkavállalói jogok hatékonyabb védelme érdekében újraszervezze az érdekképviselet intézményeit és közösségeit. Esélyt teremtsen az oktatás, a sport és művészet, az önkifejezés terén azoknak a nehezebb sorsú gyerekeknek és fiataloknak, akik a FIDESZ Magyarországán, a felsőközéposztály Magyarországán teljesen magukra maradnának. És egyáltalán, hogy frusztrációk nélkül beszéljen egy erős, a szociális viszonyok alakításában cselekvőképesebb állam szükségességéről (vagyis egy olyanról, amely az egyensúly megteremtése érdekében nem pusztán a restrikció eszközeiben tud és akar gondolkodni). Az új baloldalnak, függetlenül attól hány szervezete, vagy akár pártja lesz, ezer és egy ponton lehet majd együttdolgoznia egy igazságosabb, az esélyeket egyenlőbben elosztó Magyarországért, ahol az állami szociálpolitika hiányát nem lehet félcivil (amúgy rokonszenves) nyúladományozó akciókkal elfedni.

A harmadik értékplatform természetesen már a legszűkebb, az Orbán-kormányt leváltani akarók legkisebb közös többszöröse: ez a programok, a konkrét cselekvési tervek és agendák szintje. Itt már nyílván karakteresen más és más válaszokat ad majd az új ellenzék egyik és másik közössége. Ennek a munkának a pártpolitikai hátországokban, szakmapolitikai műhelyekben kell folynia.

Az új ellenzék most formálódik, a „munka” jószerivel még csak az első és a második értékplatformon, a demokratikus (és munkavállalói) jogok védelme terén kezdődött el. Ebben a szakaszban szerintem téved az, aki már a leadershipet keresi, aki választási blokkok összetételéről sző távoli terveket, akinek hatalomtechnikai lépések határozzák meg a működését. Ez most csak megosztja azt az új, nagyobb, a régi pártpolitikai logikát felülíró ellenzéki közösséget, amely megszületőben van.

Márpedig Orbán Viktor legnagyobb cinizmusa talán éppen az, hogy a nemzeti együttműködés rendszerének meri nevezni azt, ami valójában a nemzeti megosztás rendszere. Az egyfordulós forgatókönyv mindennél beszédesebben árulja el, miképpen látja a magyar miniszterelnök a saját ellenzékét és a „másik Magyarországot”. Megosztottnak, összefogásra – még téthelyzetben, egy-egy fontos társadalmi kérdés kapcsán is – képtelennek. És ilyennek is szeretné látni továbbra is. Pedig a D-Day utcai akciói és egyéb szerveződései, valamint a „Nem tetszik a rendszer” nevű demonstráció megmutathatta neki egy új politika születését. Orbán és a FIDESZ valószínűleg tudja már azt is, innentől kezdve tényleg csak idő kérdése, melyik lesz előbb: a következő választás, vagy az, hogy az ellenzék, az „Orbánon kívüli világ” megosztottságát, párbeszéd-képtelenségét, már-már irracionális politika- (és politikus)ellenességét felülírja a közügyekeinkről való gondolkodás új módja. Az, amely egy-egy nagy ügy kapcsán akkor is hajlandó az együttműködésre, ha pártpolitikai szinten megfogalmazható kérdésekben egyébként éles ellentétek is vannak a résztvevői között.

Mi, aktív ellenzéki politikusok nagy hibát tudunk elkövetni, ha a Szolidaritás-típusú mozgalmakat, szerveződéseket „túlszeretjük”, ha magunkat „rátoljuk” ezekre a formációkra. De még nagyobb hibát követünk el akkor, ha nem vesszük észre mögöttük azt az óriási változást, ami az embereknek a politikával szembeni elvárásaiban beállt. Erre nekünk, pártpolitikusoknak is reagálnunk kell. Reagálni a pártjainkon belüli megújulással, de azzal is, hogy támogatjuk a párthoz csak lazán, vagy egyáltalán nem kötődő, demokratikus alapon politizáló, vitatkozó, szerveződő közösségeket is.

A meglévő intézményeink, szervezeteink megosztása, lebontása, szétverése helyett inkább olyan új formációk és közösségek építése volna mindannyiunk feladata és érdeke, amelyek nem trójai falóként vagy „verbuváló” kamuszervezetként, hanem a régi pártos logikán felül emelkedő – tematikus, nemzedéki, vagy akár más, hálózati alapon szerveződő – közösségként képesek megszólítani, bevonni, politikailag aktívvá tenni azokat, akik az elmúlt évtizedekben nem egyik, vagy másik pártból (egyik, vagy másik politikusból) ábrándultak ki, hanem a közügyekből, a politikából általában. Lassan ugyanis a választók és a nem választók is értik, hogy az apátia nem megfelelő módszer a FIDESZ kétharmados nyomasztó és igazságtalan világával szemben: előbb egy érzés, majd az alkotó gondolat érik meg, amely végül cselekvésre ösztönöz. Az állandó jobboldali nyomás alatt, ebben a folyamatosan változó politikai térben szükség van az egymás iránti toleranciára, figyelemre, az új típusú politikai stílusra és szövetségekre, és mindehhez új eszközökre is. 

Baja Ferenc

A baloldali.hu portál alapítója

Parlamenti képviselő, MSZP

Rövidített változatban megjelent a Népszabadság 2011. november 4-i számában.