“

Azért forszírozom ennyire József Attilát, mert vegyük észre: szobrának eltávolítása nem a szokásos nemzeti együttműködés keretében történik. Épp ellenkezőleg, mindenki roppant sajnálja, hogy szegény Attilát elviszik.

Orbán Viktor például tavasszal maga jelentette ki, hogy „József Attila jó helyen van”, Kövér Lászlónak kifejezetten a kedvenc költője, Tarlós főpolgármester pedig az életrajzírója szerint annak idején, a dolgozók esti iskolájában maga is szavalta a Mamát, de lám, ők se tehetnek semmit. Valószínűleg arról van szó, hogy már nem is kultúrkampf, hanem egyenesen osztályharc folyik, az pedig felülír mindent. Ám miközben napról napra látjuk, hogy a nagyvilágban miként dőlnek le és semmisülnek meg élő szobrok, itthon fölösleges energiabefektetéssel egész köztereket állítanak a fejük tetejére, hogy azt az egyetlen nyomorult Károlyi Mihály-szobrot végre eltávolíthassák, gróf Tiszának, „az úrnak, magyarnak egyaránt rongy” miniszterelnöknek az emlékművét pedig (NB.: itt volna már az ideje Adyt is kiseperni a honi közterekről) visszaállítsák. Ez nem munka, ez így csak mismásolás. Tessék odacsapni, mintha (Új) színház volna a Kossuth tér.” – írja az Élet és Irodalom munkatársa a jelenkori magyar történelemszemlélet visszásságait a kevésbé örvendetes jelenlegi eseményekkel társítva. Mindazonáltal a sokatmondó konklúzió sem marad el:

“Legjobb lett volna ezzel a lendülettel egészen 1844-ig visszamenni. A mai Kossuth tér akkor még Tömő tér néven hulladéklerakóként szolgált, oda hordtak minden szemetet, mocskot. Utóbbi szempontjából, azon túl, hogy ráhúztak egy impozáns, neogótikus épületet, olyan nagy változások nemigen történtek.”

A teljes írást a nol.hu-n olvashatja el.