Az a jelenség viszont az összeférhetetlenségi szabályok változásával sem szűnt meg, hogy amit az egyik pályázati rendszerben a döntéshozó támogatott, azt másik pályázati rendszerben visszakapja mint pályázó.
Civilek és korrupció? Az nem lehetséges. Nem lehetséges, mert a civil szervezetek maguk is arra alakultak, hogy valamit együtt, önkéntesen, pénz nélkül, jórészt a társadalmi és nem az önhaszon érdekében végezzenek. Fát ültetnek, kutyapiszkot szednek, gyereket táboroztatnak. Egyáltalán, hogy jöhet itt szóba a korrupció?
Civilek és korrupció? Nyilván! Elég csak a botrányoktól hangos pályázatokra, a Zuschlag-ügyre, a civil szektorban aktív döntéshozók politikai pályára lépésére (az ex-MDF-es Almássy Kornéltól kezdve a fideszes Halász Jánoson és Szijjártó Péteren át a szocialista Ujhelyi Istvánig – szerk.), a szektorban közkeletű botrányszagú történetekre gondolni, s a civil szervezetről rögtön „a tolvajok vagytok mind” kitétel jut eszünkbe.
Persze mind a két megközelítés túlzó, még akkor is, ha a civil világban – miképp vélhetőleg minden más korlátozott erőforrású rendszerekben is – a tűz körül ülők szeretnének ott is maradni, a távolabb lévők pedig szeretnének a fazék közelébe kerülni.
A civil szektor számára az állam által rendelkezésre bocsátott anyagi erőforrásoknak több sajátossága is van. Egyfelől a civil pályázati rendszerek peremfeltételei enyhébbek, mint egy közbeszerzés, tender vagy versenytárgyalás esetében, itt ugyanis nem egy nyertest hirdetnek, hanem az adott pénzügyi keret erejéig sokféle, a szervezetek által felkínált programra bólint rá a döntéshozó. Másfelől az elnyerhető összeg is nagyságrendekkel kisebb. A pár százezer forinttól a pár tízmilliós nagyságrendig terjedhet az elnyerhető összeg, alapvetően a vonatkozó pályázati program függvényében. Harmadrészt a pénzosztó testületben jelen vannak maguk a civilek is, jobb esetben választva, kevésbé jó esetekben valaki által kinevezve.
Korábban az állam megpróbálkozott a politikusi és az igazgatási döntéshozatallal (ez volt az Országgyűlés társadalmi bizottsága 2004 előtt – szerk.), de az még csúfosabb kudarcokhoz vezetett. Be nem jegyzett szervezetek nyertek pénzeket, frissen alakult szervezetekre bíztak nagyprojekteket, politikus által vezetett szervezet nyert stb. Persze ma sem minden fenékig tejfel: a lánynevén Nemzeti Civil Alapprogram (NCA), ma Nemzeti Együttműködési Alap (NEA) elnökét úgy nevezte ki a felügyelő minisztérium, hogy az illető (Csizmadia László – szerk.) a civil delegáltakat megválasztó elektori gyűlésen utolsó előtti helyen végzett, a szavazatok tíz százalékát sem tudta begyűjteni, így nem került volna be a testületbe.
Ily módon nem csoda, ha a szektorban nagyon hamar kialakultak a szívességbankok. A pénzügyi nagyságrendek miatt a pár milliós pályázatok esetében egyszerűen nem éri meg pénzt visszakérni, de megéri „felírni a segítséget a kéménylukba”. S amit az egyik pályázati rendszerben a döntéshozó támogatott, azt másik pályázati rendszerben visszakapja mint pályázó. Mindez a szektor elitizálódásához vezet, s az elit igyekszik is óvni saját privilégiumait, a döntéshozatali pozíciókat és a pályázati nyereményeket. Nem csoda, ha így azok a szervezetek lesznek a leggazdagabbak, amelyek a legtöbb döntéshozóval, és/vagy a legjobb kapcsolati hálóval rendelkeznek. Nem egyszer hangzott el civil döntéshozók körében, hogy „még szép, hogy mi nyerjük a legtöbbet, hisz mi képviseljük a szektor legnagyobb szervezeteit”.
Persze nem lenne lehetetlen az elit kordában tartása, de ehhez intézményes vagy nyilvánossági, ennek hiányában személyes garanciák lennének szükségesek.
Intézményes garanciának tekinthető az összeférhetetlenség, amikor is jogszabályok tiltják, hogy azon szervezetek, ahol a döntéshozó szerephez jut, pályázzanak. Szép példa erre az idén debütáló úgynevezett civil törvény, amely ki is köti, hogy a szektor egyik legnagyobb pénzforrása, a 3,4 milliárddal gazdálkodó Nemzeti Együttműködési Alap (NEA) tekintetében nem pályázhat olyan szervezet, amelynek köze volt az elmúlt három évben a döntéshozóhoz. De nálunk ismert a még egyenlőbbek rendszere: az alap elnöke nem is akart pályázni, hanem az alap tíz százalékát kitevő úgynevezett miniszteri keretből akart pénzt leakasztani, amit az utolsó pillanatban egy törvénymódosítás tett lehetetlenné. Korábban sem különbözött a mentalitás, csak a megvalósítás volt más: a pályázati rendszert felügyelő tárca minden döntéshozónak kiajánlott 2 millió forintos megbízást, amely kipótolta a valóban megalázó havi 20 000 forintos költségtérítést és helyettesítette a munkával arányos díjazást.
Nyilvánossági garanciák ott érvényesülnek, ahol a teljes pályázati folyamat átlátható és hozzáférhető. Esetünkben azonban hiába ír elő a civil törvény nyilvánosságot, a testületi ülésekről rendre kitiltják a videón közvetíteni kívánó tudósítót. Sőt, a NEA pályázati lebonyolítója megtagadja a betekintést a pályázati dokumentumokba, mondván, hogy a közpénzből finanszírozó alapkezelő (ez az Orbán-kormány idejétől az Esza Kht. helyett a Wekerle Sándor Alapítvány – szerk.) és a civil szervezet között magánjogi aktus jön létre, így ahhoz senkinek semmi köze.
Mindezek hiányában a leginkább ingoványos személyi garancia lehet egyfajta korlát, amikor az összeférhetetlenség és nyilvánosság hiánya ellenére a döntéshozó önként lemond arról, hogy szervezetei pályázzanak, vagy lemond magáról a korábban általa képviselt civil szervezetek vezetéséről is. Nem meglepetés, hogy alig van erre példa.
Hovatovább a pályázati források eredményességéről gyakorlatilag semmit nem tudni, ugyanis az állami pénzek tartalomszintű felhasználásának monitoringja nem létezik. A pályázati rendszerek kezelői pontosan tudják, vagy tudhatnák hogy hány színes ceruza és túrórudi lett közpénzből vásárolva, de hogy a pályázati források tartalmukban valóban megvalósították-e azon társadalmi célokat, hozzájárultak-e a közösségi problémák megoldásához, erről sokkal kevesebb információ áll rendelkezésre, s élhetünk a gyanúperrel, hogy ha az elmúlt években erre kísérletet sem tettek, nem is nagyon akarják tudni.