A másfél évvel ezelőtt felállt Orbán-kormány szándékai szerint ki akarta emelni a magyar gazdaságot az alárendelt, elnyomott helyzetből, a nemzetközi tőke béklyójából, és emancipálni akarta azt. Meg akarta szüntetni a magyar értékek kiárusítását, kótyavetyéjét és a jövedelmek kiszivattyúzását. Helyzetbe akarta hozni a hazai tőkét, hogy az egyenrangú ellenfele lehessen a honi piacokon a külföldieknek. Ugyanakkor nem akart újabb terheket rakni a szegény és a középosztálybeli családokra. Mindezek tiszteletre méltó és elfogadható célok egy nemzeti konzervatív kormány részéről.

Csakhogy az egész terv hibás helyzetértékelésre épült, és így az az eszközrendszer, amely a célok teljesülését volt hivatva szolgálni, hatástalannak bizonyult. Az Orbán-kabinet azt hitte, hogy a válság miatt az Európai Unió majd elnéző lesz a nem szokványos gazdaságpolitikai eszközök használata tekintetében, hiszen a tagországok is használtak nem ortodox megoldásokat közvetlenül 2008 után. Továbbá azt feltételezte, hogy a nyugati gazdaságok oly mértékben meggyengülnek, hogy képtelenek lesznek egységes fellépéssel gazdasági nyomást gyakorolni a magyar gazdaságra. Mindezen túl figyelmen kívül hagyta azt is, hogy a világgazdasági válsággal párhuzamosan egyre erősödő gazdasági harc alakult ki a dollár és az euró, az USA és az EU között.

Ebben a nemzetközi konstellációban a gazdasági szabadságharc eleve halálra volt ítélve. A tárgyszerűség kedvéért hozzá kell tenni, hogy békeidőben, egy erős fundamentumokkal (magas versenyképesség, alacsony deviza- és államadósság) rendelkező ország számára sem kecsegtetett volna sok sikerrel egy ilyen drasztikus intézkedéssorozat (különadók, bankadó, magánnyugdíjpénztárak államosítása stb). Sokkal célszerűbb lett volna először megerősíteni a hazai gazdaságot, békét kötni a nemzetközi pénzügyi körökkel, s csak óvatosan, lépésről lépésre visszaszerezni az elveszett pozíciókat.

A teljes cikket a nol.hu-n olvashatja el.