A Magyar Péter-jelenség a magyar társa­dalom betegségének tünete. Ugyanannak az immunhiányos állapotnak, amely a liberális demokrata jogállam bukását és Orbán hatalomban tartását előidézte. Ez az állítás persze magyarázatra szorul.

Egyszer kell nyerni, de akkor nagyon – deklarálta hatalmi politikája alaptézisét Orbán már 2007-ben, soros tusványosi igehirdetésén, mint­egy jelezve, hogy mire készül: jöhetnek sorra választások, ő a nemzet felkent vezetőjeként többé át nem adja a hatalmat. A „fülkeforradalom” nyomán létrehozott egész orbáni rendszer hatalmi struktúrája, jogrendje, a kulcspozíciók hosszú távú elfoglalása garantálja, hogy az autoriter rezsim választásokon megdönthetetlen maradjon, vagy ha mégis beütne valami példátlan balszerencse, ellenfelei gyors bukásának, a hatalom visszavételének minden eszköze rendelkezésére álljon. A mindenkori ellenzéknek ezzel mindvégig tisztában kellett (vagy kellett volna) lennie, választásokra készülve mégis folyton semmibe vette, olyan reményt keltett, mintha esélye lenne a szokványos úton parlamenti többséget szerezni, ezáltal úrrá lenni a rendszerproblémán. A választási kudarcok legfőbb okát az ellenzék leküzdhetetlennek mutatkozó megosztottságában fedezték fel, az aránytalan és manipulatív választási rendszerre tekintettel nem is oktalanul.

Egyszer nyerni kell

Éppen három éve, hogy Márki-Zay Péter lett az ellenzéki előválasztás nyerteseként az ügyeletes megváltó. Az akkori és a jelenlegi helyzetnek vannak hasonló és eltérő vonásai. Hasonló volt a remény, hogy egy jobbközép-konzervatív nézetei iránt hű, de a Fidesz-világgal radikálisan szembeforduló demokrata áll a változást kívánók élére, aki az ellenzéki összefogás és a másik oldal tábora iránti elvi nyitottsága révén a váltás letéteményese lehet. Ismert a kudarchoz vezető összes körülmény, kitárgyalták az okokat ezerszer, esett szó bőven hibákról, fennmaradt megosztottságról, balszerencsés fejleményekről. Lehet az ellenzék állapotán dühöngeni – de hát olyan ellenzékünk van, amilyet társadalomként kitermelünk magunkból, amilyet „megérdemlünk”.

A lényegről kevés szó esett: a rendszerváltó feladathoz mért koncepció és stratégia hiányáról, amihez az erőviszonyoknak a radikális átala­kítás végrehajtásához szükséges pontos fel­mérése is hozzátartozik. Pedig enélkül, a szokvány kormányzási eszközökkel és módszerekkel hogyan is lehetne nemcsak leváltani, hanem valami merőben mással felváltani a kétharmados parlamenti többség révén hosszú távra bebetonozott hatalmi pozíciókkal, a liberális jogállam alapvető normáit megcsúfoló, a hatalmi igényekhez átszabott jogrenddel, az igazságszolgáltatás egyre nyilvánvalóbb uralásával, az egész centralizált intézményi struktúrával, a média egyre kiterjedtebb befolyásolásával, az anyagi eszközök durván egyenlőtlen birtoklásával felvértezett Orbán-kurzust? Kipróbálására nem volt esély, így aztán feltételezhet bárki bármit. Csak éppen a feladat mibenlétéről és extrém nehézségeiről nem célszerű illúziókat táplálva megfeledkezni.

Ugyan ki beszél ma már az egykor különös tehetségnek ítélt vagy remélt Márki-Zayról? Immár egy másik Péter a győzelemre képesnek vélt ügyeletes messiás, egy se jobb, se bal, viszont kétségkívül magyar „politikai géniusz”, akiben biztató jövőt láthat az Orbánnal torkig lévő honpolgár. Ezúttal mintha több ok lenne bizakodásra. Mintha merőben másként alakulna a helyzet az ellenzéki oldalon, mint az előző ciklusokban, a Tisza Párt győzelmi esélyét előrevetítő kutatások legalábbis ezt mutatják. Úgy tűnhet, lassacskán fölösleges lesz összeadogatni az ellenzéki pártok híveit, és úgy méricskélni az Orbán-tábor és a leváltására készülők támogatottságát. Az egyéni választókerületek dominanciája miatt végletesen aránytalan választási rendszer maga provokálja a polarizációt, s mennyivel egyszerűbb, ha bonyodalmas szövetségkötések helyett kvázi kétpártrendszer formájában valósul meg az összecsapás! Jobb is, ha nincs alkudozás, hatalmi vetélkedés, elvi és taktikai ütközés, arculatfeladás miatti frusztráció, programvita az önmagukban győzelemre képtelen, impotens és hitelüket vesztett pártocskák között – gondolhatja a jámbor választópolgár, hiszen ezek mind Orbán malmára hajtanák a vizet. Tegye talonba szépen mindenki a maga identitását a közös cél érdekében.

S hogy mi lesz aztán? Mihez kezd egy pártként valójában nem is létező konglomerátum a hatalommal? Orbánnál csak jobb lehet, hangzik rendre a válasz. Nem lesz a baloldalnak, liberálisoknak, zöldeknek, egyebeknek saját politikai otthonuk? Sag schon. Eddig se mentünk velük semmire, vereséget vereségre halmoztak, torkig vagyunk velük. Került egy ász a kezünkbe, arra kell feltenni a jövőnket, mondják egy hazardőr elvakultságával. Egyszer kell nyerni, mindegy hogyan? Felmérte valaki, mire számíthatunk egy Magyar Péter vezérlete alatt kivívott épphogy győzelem után a várható kvázi polgárháborús hangulatkeltés közepette? Amikor újra a fejünkbe verik, hogy a haza nem lehet ellenzékben, és sorozatban robbannak a gondosan telepített aknák.

A két Magyar

Kevés lélekölőbb tevékenység akad a politikai elemzések terén a pártok működésének vizsgálatánál, de korántsem öncélú a dolog. Belső viszonyaikban megmutatkozik, miként viselkednek a hatalom birtokában. A majdani győzelemre esélyesnek remélt Tisza Pártról azonban szinte semmit sem tudhatunk, hiszen azt Magyar Péter üresen vette át, jószerivel vele azonos. Még ha önkormányzati és uniós választásokon pártként meg is mérette magát, minden megnyilvánulása Magyartól származik, aki kontrollálatlanul uralja. Nem egy közösség termelt ki vezetőt, funkcionáriusokat a legjobbjai közül, hanem ő konstruál utólag pártot szerepvállalása bázisául. Muszáj szegénynek, mégsem indulhat minden választókerületben egymaga, kivárni pedig nincs idő, amíg politikai teljesítmény alapján kiemelkednek alkalmas emberek. A kontraszelekció réme egyébként is fenyegető a politikusi lét egyre süllyedő presztízse miatt. Így aztán létező közösség nélkül nem is lehetne jobb ötlete az újsütetű pártbirtokosnak, mint pályáztatni a majdani pozíciókra. A döntés szabadságát nyilván fenntartja magának.

Ismerős metódus. Ismerünk vezérelven működő alakulatot, amely az egyszemélyi hatalmi gépezet elemévé fajult, ugyanakkor társadalmi bázisa felé inkább mutatja egy hitelven működő karizmatikus egyház jegyeit, mintsem hagyományos pártét. Kikerülhetetlen fejlemény a politika perszonalizációja az eluralkodott látványvilágban, a spektákulum társadalmában (hogy Guy Debord réges-régi kifejezésével éljünk), de azért ez a megszemélyesítési kényszer alapvetően különbözik a vezérelvű működéstől. Akkor is, ha ez nem nyilvánvaló a politikát műsorként fogyasztó tömegek számára.

Magyar Péter politikusi személyének megítélése nem véletlenül, nem is oktalanul vált az ellenzéki oldalon alapkérdéssé. Nagy többséget alkotó támogatói szerint népszerűségének felívelése csodálatra méltó, lenyűgöző teljesítménye, hogy képes tömegeket magával ragadni, különleges politikai tehetséget árul el, munkabírása páratlan, őszinte és szókimondó, nem egy begyepesedett, a politikai taposómalomba belefáradt szürke figura, végre valódi reményt kelt Orbán leváltására. Megszüntethetők általa az ellenzéki oldal áldatlan vitái, félreszoríthatók végre a múlt csak tehertételt jelentő, lejáratódott politikusai. Egykori Fidesz-káderként pontosan ismeri, kikkel fordult szembe; jön végre valaki, aki érthető és vonzó lehet az Orbánban csalódott tömegek számára is, oldhatja a nemzeti-nemzetietlen oldalak megkülönböztetését. Magával ragadó szónok és remek kommunikátor, ragyogó az ütemérzéke, kormánykritikája nagyjából megfelel annak, amit mi, ellenzékiek gondoltunk és hirdettünk – mindeddig hiába – Orbán tűrhetetlen rendszeréről. Hibázik néha, de hát ez természetes, az a fontos, hogy képes gyors korrekcióra, tévedéseiből gyorsan tanul. Bizonyított is, országjárása során tömegeket ragadott magával, mozgalmat teremtett, pártot szervezett és emelt esélyessé, szinte eszköztelenül ért el kimagasló eredményt az önkormányzati és az EP-választásokon. Máris nemzetközi tényező, befogadják az Európai Parlament néppárti frakciójába, elfoglalhatja az egykori Fidesz hűlt helyét. Támogatóinak jó része a rajongótábor jellemzőit mutatja – szerintük a diszkreditálódott „óellenzék” szekerét tolva a kormányváltásba vetett reményt akarja megrendíteni, aki kételyeket fogalmaz meg Péterünk iránt. Aki bírálni merészeli, aki túlzott igényeket fogalmaz meg, pedig egy a lényeg, csak­is az, amire ő hivatott: Orbán eltávolítása.

Ellenvélemények is megjelentek, természetesen, gyakran goromba megfogalmazásban. Ezek szerint MP csupán egy öntelt bájgúnár, opportunista politikai kalandor, politikai Cipolla, tehetsége a narcisztikus manipulátoré, egy médiacelebétől alig különb népszerűsége forrása. Pártja szép színes lufi. Támogatottságának hirtelen felívelése a tömeghisztéria csalhatatlan jegyeit hordozta, ez akadályozza meg, hogy hívei észleljék árulkodó gesztusait, noha ordít róla hamissága. Megnyilvánulásaiban akadt bőven hivatkozási alap az éles kritikára. Ténykedése háttere rejtélyes, hirtelen pálfordulásának motívumai enyhén szólva is gyanút ébresztenek. Mindenki más múltja számít – az övét kivéve, nagyvonalúan túllép rajta, nem tűr holmi számonkérést. A releváns ellenzéki idő az ő fellépésével született, a hiábavalón küszködő „óellenzék” a rendszer részeként funkcionált – ugyebár vele ellentétben. Kényszeredetten és felemásan gyakorol gesztust az ellenzék valódi hősei iránt, csakis ha elkerülhetetlen, riválisának tekint mindenkit, szövetség helyett inkább bedarálja őket. Nincs önálló gondolata, kritikáját és terveit korábban mások ezerszer sulykolták, gond nélkül sajátként átcsomagolja. Elvei ugyan végtelenül rugalmasak, de mégsem sikerül levetkeznie a Fidesz-retorika paneljeit, előbukik rovott múltja. Ilyenkor felfeslik az álca, kibukkan mögüle igazi, rémületes arca. Álságos a mentegetés, hogy ezek a hátborzongató kitételek a csalódott Orbán-hívők megnyerésére szolgálnak.

Nem titok, a fent jelzett vélemények java részét magam is osztom. Annyit tennék még hozzá, hogy Magyar Péter kritikái nem a rezsim egészére, a lényegére, hanem a jelenségeire, a következményeire vonatkoznak, bíráló fellépése illúziókeltő szakpolitikai ígéreteket sugall. Mintha csupán arról lenne szó, hogy a rablást befejezve jobban és tisztességesebben kellene működtetni az országot. Mintha alapjait tekintve rendben volna a rendszer, amelyben maga kegyencként sok éven át kedvtelve dagonyázott.

Vabank

Érthető, ha a korábbi ellenzék kudarcai frusztrációt okoznak az Orbán-ellenesek táborában, ennek azonban nem kellene okot adnia a józan megfontolások feladására. Megtörténik mégis. Hogyan fordulhat elő, hogy kiemelkedően értelmes, művelt és jellemes emberek is fel­ülnek egy politikai kalandor ripacsériájának? Hozzájuk vehetjük a „független sajtó” jelentős hányadát. Okkal nevezhetjük őket a remény rabjainak. Tudvalevő: a politika legfőbb árucikke nem annyira a teljesítmény, mint a remény. Jelen esetben: illuzórikus bizakodás a zsarnok szabályos választások útján történő eltávolításában, majd gondosan kiépített rendszerének példaszerűen jogtiszta felszámolásában, a liberális demokrata jogállam helyreállításában. Mégiscsak különös, hogy e remény jegyében lazán zárójelbe tegyék mindazt a tudást, tapasztalatot, amit Orbán kormányzásának előbb négy, majd tizennégy esztendeje, nem kevésbé a vereségeit követő két, ellenzékben töltött ciklusának politizálása felhalmozott.

A remény nagy úr. Minél inkább belelovalják magukat Magyar Péter támogatói, annál később, annál nehezebben látják be, már akik belátják, hogy piszkosul át lettek verve. Találnak indokot véleményük fenntartására, részigazságok totális megszállottjaként szajkóznak nyakatekert érveket, azokkal győzködik magukat a szent Reálpolitika mellett elköteleződve. Késő lesz, mire felfogják, hogy az alternatívátlanság sugallata megszünteti az elvekre épülő és morálisan megalapozott politikát, s ezzel a konzekvens rendszerépítő program megvalósításának esélyét.

Harmincöt éve liberális polgári demokráciát kellett teremteni az új rendszer szerves társadalmi bázisa nélkül. Kegyelmi pillanat volt, a nyugati mintakövetés vonzása tette lehetővé. Az első két választási ciklusban hatalmas áldozatok mellett a piacgazdasági átmenet is végbement. Ha hihetünk Ralf Dahrendorfnak, a társadalmi változás nem ilyen gyors, cirka hat évtizedet igényel. Nekünk nem jutott ennyi. Húsz év után Orbán fülke-ellenforradalma nemcsak megszakította az átalakulást, de vissza is fordította, virulenssé tette az autokrácia iránti fogékonyság, a szabadsághiányba való beletörődés betegségét. Vajon tudja-e, mit művel, aki mellékesnek minősíti, hogy milyen elvi alapon száll szembe a győzelemre készülő erő az Orbán-kurzussal, és milyen rendszert kíván a helyébe? Akarja-e egyáltalán a váltást, vagy csak itt-ott reparálna rajta? Merthogy jó lesz az úgy is a magyar embereknek, csak Orbán tűnjön el végre. Mivel is került hatalomra Orbán? Vizitdíj, tandíj, hazugságok, alkalmatlanság, luxusbaloldal, korrupció, forintárfolyam, eladósodás, Gazprom-barakk, az Európai Néppárt hitelesítő szava – soroljam? Nem azzal az ígérettel szerzett alkotmányromboló többséget, hogy diktátor lesz egy zsarnoki maffiaállam élén.

Magyar Péter a Fidesz támogatottságát megrendíteni eddig nem volt képes, de egy­valamit biztosan elért: az ellenzék korábbi formáját legyalulta. Kár érte vagy sem, vége van. A Mi Hazánk nem számít, az Orbán segédcsapata. A Demokratikus Koalíció nem is oly régen még a Dobrev-féle árnyékkormánnyal próbálta a győzelem esélyét sugallani (programot is készített hozzá, a kutyát sem érdekelte), most a parlamenti küszöb feletti megkapaszkodása látszik elérhető célnak. Az MSZP végső összeroppanása a hagyományos baloldalnak nemigen kínál más alternatívát, de a karaktergyilkolásba lelkesen beszállt Magyar Péter gyurcsányozásának nincs hatékony ellensúlya. Híreket hallani a kis liberális, zöld, alternatív pártok maradványainak kooperá­ciós, netán egyesülési tervéről Duna, vagy akár más néven. Kétségbeesett kísérlet, bár a Tisza nyomásával dacolva alkuképes erővé válásuk – ha nem is könnyen – elképzelhető. Dominálni biztos nem fognak.

A tapasztalható trendből kiindulva meghatározó új ellenzéki erő a Tisza alternatívájaként a jelenlegi ciklusban aligha nő fel. Annak ellenére valószínűtlen ez, hogy a Tisza sérülékeny, merthogy pártként alig, vagy inkább sehogy sem létezik, Magyar Péter szereplése határozza meg. Üressége elvi lehetőséget teremthetne „elfoglalására”, de a lehetőség tényleg csak elvi, hiszen amíg Magyar az ügyeletes messiás, rajongóinak egyetlen reménysége, addig pártját kénye-kedve szerint tölti fel olyanokkal, akik hatalmi törekvéseihez passzolva paríroznak. Szellemileg, szakmailag és morálisan messze fölötte állókat kellene bevonnia, ha komolyan venné az ellenzék előtt álló tényleges feladatot. Nem fogadnék rá. Inkább arra számítok, hogy nem nyugszik, amíg ki nem nyírja maradék ellenzéki riválisait. Akkor Orbánnal majd szembeszállhat egy nála néhány fokkal jobbnak tűnő ellenzéki alteregója. Vabankra játszik, aki minden tétet rátesz.

Ripp Zoltán történész, író.

Forrás: Magyar Narancs