
Jó döntés ismét egy pártkatonát költöztetni a Sándor palotába? Mi úgy gondoljuk, nem.
Amikor 2012. április 2-án Schmitt Pál kimondta azt a bizonyos két bűvös szót – lemondok tisztségemről -, a Fidesz-KDNP padsoraiban kitörő tapsvihar mögött szinte érezni lehetett a kormánypárti szívekről legördülő kövek súlyát. A megbukott elnökre nehezedő terhet egyre inkább voltak kénytelenek cipelni az őt az államfői székbe juttatók is. Közülük leginkább Orbán Viktor, elvégre nyílt titok, hogy személyéhez ő ragaszkodott foggal-körömmel még akkor is, ha saját emberei figyelmeztették az ezzel járó kockázatokra.
Tudjuk, mi lett a vége. Ahogy mondani szokták: ez már történelem.
Éppen ezért, ha most mi lennénk a kormányfő helyében, igyekeznénk olyan gyorsan magunk mögött hagyni az egész ügyet, amilyen gyorsan csak tudjuk. Villámgyorsan keresnénk egy, a posztra sokkal alkalmasabb, jobboldali kötődésű, de a már unalomig ismert kritériumoknak megfelelő jelöltet – ezzel megnyugtatva saját táborunkat.
Annak is tudjuk, mi lett a vége: az MSZP az utolsó pillanatig makacsul ragaszkodott a még saját koalíciós partnerének sem megfelelő Szilihez – holott lett volna kompromisszumos jelölt Glatz Ferenc személyében –, így aztán kénytelen volt elfogadni, hogy a korántsem baloldali szimpatizáns Sólyom László költözhetett a Sándor palotába. Volt is vele gondjuk rendesen. (A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy Schmitt után és Áder előtt már boldogan kiegyeznének a hivatalából 2010-ben távozni kényszerülő ex-államfővel.)
Azt gondolnánk, hogy Orbán Viktor a Schmitt-ügyet követően belátja, hogy ezúttal jobb döntés lenne egy szélesebb kör számára elfogadható, a pozícióra valóban alkalmas, kevésbé a párthoz kötődő jelölt. Rosszul gondolnánk. A jelek szerint, neki továbbra is az a fontos, hogy egy hozzá, pártjához, valamint a kormányzati döntésekhez a legvégsőkig lojális pártkatonát ültessen ismét az elnöki székbe. Egy újabb golyóstollat, egy újabb motort.