Akármi is lesz a Schmitt Pál-történet vége, néhány következtetés egyértelműen látszik az elmúlt napok történéseiből. Schmitt Pál bizonyíthatóan csalással szerezte meg a kisdoktori címét, erről aztán hazudott, a botrány pedig a doktori eredetiségét vizsgáló bizottság döntésével tovább fokozódott. De van az egész ügynek néhány olyan szelete is, amely nem feltétlenül negatív a jobboldal számára. Más tendenciák azonban nagyon. Mik a Schmitt Pál-ügy tanulságai? – a baloldali.hu vitaindító cikke.
A történet dióhéjban
A hvg.hu internetes oldal január 11-én közölt cikke szerint a köztársasági elnök 1992-ben szerzett kisdoktori címe felveti a csalás lehetőségét, ugyanis a 215 oldalból álló dolgozatból csaknem 180 oldal szinte teljes egyezést mutat Nikolaj Georgiev bolgár sportkutató egy korábbi publikációval. Február elején újabb írást közölt a HVG internetes kiadása, amely újabb gyanús 17 oldalt talált a disszertációban, amely szintén plágiumra utal: ezek ugyanis eredetileg Klaus Heinemann német professzor tollából származnak. Mi több, a köztársasági elnök még az Olimpai Charta nevű kiadványból is átemelt szövegrészleteket saját írásába. A Testnevelési Egyetem – az oktatási intézmény, ahol Schmitt Pál a tudományos fokozattal egyébként nem járó kisdoktori címét szerezte – szabályzata szerint a cím megszerzéséhez “önálló kutatáson alapuló, új tudományos eredményt tartalmazó” tanulmányt kell letenni az asztalra, ennek a kitételnek a több mint kilencven százalékban fordításon alapuló szöveg nyilvánvalóan nem felel meg.
Ezt állapította meg egyébként a plágiumügyet vizsgáló ötfős bizottság is, akik viszont a felelősséget az egyetemre hárították, mondván, nem figyelmeztették időben az akkor még sportdiplomataként dolgozó Schmittet arra, hogy a szabályzattal ellentétes, amit tett, ugyanakkor a plágium tényét senki nem cáfolta. A verdikt súlyos felháborodást váltott ki ellenzéki és jobboldali körökben is, míg össze nem ült a Semmelweis Egyetem doktori tanácsa, hogy 16:2 arányban a köztársasági elnök doktori címének elvételét indítványozza. Cikkünk írása idején itt tart a történet, és legyen bármi a végkifejlet, néhány érdekes következtetést mindenképpen le lehet vonni belőle. Ezek feljegyzése azért is fontos dolog, mert a plágiumbotrány szemmel láthatólag önálló életre kelt, és félő, hogy bizonyos összefüggésekre már napok múltán sem fogunk emlékezni – pedig talán fontosak lennének.
Hogyan reagált a jobboldal a botrányra?
Ha elfogultságtól mentesen, megértő módon szeretnénk vizsgálni a történeteket, akkor is azt kell mondanunk, hogy ebben az ügyben Schmitt Pál csúfosan megbukott. Lettek volna lehetőségei, de elszalasztotta őket. Ha például a dokumentumok nyilvánosságra hozása idején lemond doktori címéről és elnézést kér, különösebb presztízsveszteség nélkül maradhatott volna a köztársaság élén. Ehhez képest Schmitt először határozottan visszautasította az egyértelműen bizonyított plágiumvádat, majd nem mondott igazat arról, hogy a bolgár Georgievvel közösen dolgozott volna a kutatáson – ezt egyébként a bolgár sportkutató lánya is cáfolta. Nehezen hihető érvelés, hogy Schmitt ne tudott volna a saját maga által elkövetett plágiumról, így annak újabb és újabb cáfolatával már saját hitelességének sírját ásta. Elsősorban ennek köszönhető, hogy az államfő igen nehéz helyzetbe került.
Voltak az ügynek egyéb botrányos aspektusai is. A Máltai Szeretetszolgálat nevét meghazudtoló módon rúgta ki a Schmitt Pál ellen szervezet flashmob egyik szervezőjét, nem is leplezetten arra hivatkozva, hogy a köztársasági elnök elleni fellépés ellentétes a szervezet alapvetően katolikus elveivel. A jobboldali médiáról is sokat elmond, hogy a Heti Válasz egy publicistája, Stumpf András (csak névrokona a jelenleg alkotmánybíró Stumpf Istvánnak) egy, az elnököt lemondásra felszólító írását az újság főszerkesztője annak publikálása után néhány órával törölte a portálról. Különösen annak fényében meglepő ez, hogy a jobboldali médiában ezt követően több olyan írás is megjelent, ami hasonlóan arra a következtetésre jut, hogy Schmitt Pálnak mennie kell.
Pozitívumok az ügyben
Érdekes módon vannak pozitívumai is az egyébként botrányos ügynek. Az első pont a jobboldali média „szabadabb” részével kapcsolatos: a fiatalok által szerkesztett mandiner és konzervatórium, illetve jobbklikk nevű blogokon az elsők között jelentek meg olyan írások, amelyek elmarasztalták és lemondásra szólították fel a köztársasági elnököt. Annak ellenére tehát, hogy ezek az oldalak egyértelműen kötődnek a kormánypártokhoz (és főként a Navracsics Tibor vezetette KIM-hez), a kontroll mégsem teljes: már látjuk, hogy a jobboldalon is lehet különvéleményt megfogalmazni – még azt követően is, hogy Fidesz közleményében már „lezártnak” tekintette az ügyet.
Szintén pozitívum, hogy van egy olyan aktivista csoport Magyarországon, akik hajlandóak keményebb akciókat is bevállalni politikai célok érdekében. A Hallgatói Hálózat húsz aktivistája ideiglenesen (és természetesen erőszakmentesen) egyszer csak elfoglalta ugyanis a Semmelweis Egyetem rektori titkárságát, ezzel is tiltakozva a csalással megszerzett doktori cím ellen. És az is jó, hogy bármennyi kitérővel is, de végül győzött az igazság: a doktori tanács minden ellentétes nyomásgyakorlás ellenére – nyilván tudták, hogy a pozíciójukkal játszanak – végül kimondta a nyilvánvalót: Schmitt Pál lopott, és akiről bizonyossá válik, hogy plágiummal szerzi a doktori címét, Magyarországon nem doktor többé, legalábbis a tanács javaslata szerint. Lehet, hogy ez a minimum, de jelen körülmények között ennyinek is lehet örülni.
Következmények
Schmitt Pál lemondásával egyébként az ellenzék járna rosszul. Egyrészt azért, mert eltűnne a kormánypártnak az a figurája, akivel legkönnyebben szimbolizálható az inkompetens, szolgalelkű attitűd, ami a Fidesz kormányzását az ellenzéki szavazók szemében legjobban jellemzi. Másrészt azért, mert minden valószínűség szerint egy, a helyébe lépő új köztársasági elnök is ugyanúgy olvasás nélkül szignózná a Fidesz-frakció által elfogadott törvényjavaslatokat, ahogyan Schmitt Pál tette, csak felhatalmazása immár 2017-ig tartana. Más kérdés, hogy ezzel a gesztussal Magyarország legalább ideiglenesen megszűnne –a jobboldal egyik emblematikusan elfogult politológusát, Fricz Tamást idézve – „következmények nélküli ország” lenni. Azaz: hibába nem kedvezne Schmitt lemondása az ellenzéknek, ez az egyetlen elfogadható megoldás.
Ha pedig Schmitt Pál nem mond le, azzal egy korszak, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének negatív jelképévé válhat. Pozsgay Imrével együtt megtestesíti a Fidesz képmutató hozzáállását a pártállami múlt ügyében (hiszen Schmitt az előző rendszerben is fontos tisztségeket viselt, 1983 és 1986 között miniszterhelyettesi rangban volt). Jelképe lehet a tehetség és rátermettség helyett az Orbán Viktorhoz való hűséget preferáló Fidesz-politikának is, az államfőt ugyanis közel két éves tevékenysége alatt még senki nem vádolta függetlenséggel. De főként jelképévé válhat annak, hogy a Fidesz kétharmados többsége birtokában már a látszatra sem szívesen ad: egy nyilvánvalóan alkalmatlan, bizonyítottan egyetemi szabálysértést elkövető és ezt elhazudó, elvek nélküli bábot tartana ugyanis abban a pozícióban, amely az új alaptörvény szerint is a „nemzet egységének megtestesítésére” hivatott. Innentől kezdve pedig beszélhet Orbán antikommunizmusról, jó kormányzásról, függetlenségről, tisztességről vagy alkalmasságról, az ellenzéknek válasz helyett elég lesz csak Schmitt Pálra mutogatnia. És a jobboldalnak éveken keresztül nem lesz megfelelő válasza erre.