– A Feleségversenyben rettenetes képet festettél a magyar társadalomról. Rohanunk a fasizmusba – ez is benne volt az antiutópiában. Mennyire hajlamosak a magyarok a tekintélyuralmak elfogadására? Igaz-e a tézis, hogy a társadalom nagyobb része szinte vágyja az autoriter felsőbbség erős kezének hatalmát?

– Ez így nem stimmel. Az a tapasztalatom, hogy magyarság semmire sem hajlamos – inkább vagy kevésbé –, mint a többi nép akár a múltban, akár a jelenben. Nem vagyunk senkinél sem alábbvalóak, és nem vagyunk felsőbbrendűek senkinél. „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”, Radnóti nagyon pontosan fogalmazott. Magyarországon a derék emberek aránya nem kisebb, mint bárhol másutt. Ahogyan az is fontos tapasztalatom, hogy a segédmunkások és az akadémikusok között az értelmesek aránya ugyanaz. „Hasonló körülmények között az emberek hasonlóan gondolkoznak”, ezt tanultuk marxizmusból. Azt is tanultuk, hogy „a lét határozza meg a tudatot”. Ahol az emberek egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetben vannak, szegények, és/vagy bérrabszolgaként vannak tömegesen kizsákmányolva, vagy munkanélküliek, és a sorsukra semmiféle befolyással sem bírnak, ott az ennek az állapotnak megfelelő lelki reakciókkal lehet számolni: alaptalan reménykedésekkel és mély kiábrándulásokkal, öngerjesztő öncsalással, archaikus babonaságokkal, elkeseredett lázongásokkal és a leveretés utáni kényszerű meghunyászkodással. Kelet-Európában, ahová tartozunk, a tekintélyuralom ilyen-olyan formáihoz való alkalmazkodás pontosan olyan tudatformákat alakított és alakít ki, mint Nyugat-Európában a feudalizmus kezdetei óta egészen a második világháború végéig. Vannak persze fokozatok – a lengyelek most éppen jobban állnak. A csehek, szegények, az utóbbi húsz évben hozzánk balkanizálódtak. De az biztos, hogy nálunk Kelet-Európában, más szóval a viszonylag még ma is legélhetőbb gyarmatokon a XIX. századi és XX. század eleji európai állapotok élnek tovább. Újra meg újra lemaradunk. A lemaradásunk tartósításához Európa centruma újra meg újra tevőlegesen hozzájárul. Mi is hibásak szoktunk lenni, holott nem a lemaradás a magyarság többségének érdeke. Ha közeli jövőnk felől szeretnénk tájékozódni, nem árt, ha a másfél-két évszázaddal ezelőtti nyugat-európai történelmet tanulmányozzuk. Különösen ajánlom a francia történelmet 1830 és 1870 között. A Feleségverseny trükkje az volt, hogy a jövőbe vetítettem ki sok mindent, ami a magyar múltban már megtörtént, a szándékaim szerint mulatságosan felnagyítva. 

– Sokszor panaszkodtál az oktatás gyatra minőségére, a rossz középiskolára, a tudatlan és közönyös egyetemi hallgatókra. Mitől züllött le az oktatás? Vagy lehet, hogy nem is züllött le, csak tömegessé vált, s ezért látszik rosszabbnak a színvonal?

– Hanyatlik a színvonal. Ezt a tendenciát a hatvanas években is lehetett érzékelni, azóta beérett. Ahol a tanárokat nem becsülik, ott az oktatás törvényszerűen tönkremegy. Sok évvel ezelőtt azt javasoltam, hogy az általános iskolai tanároknak magasabb fizetést adjanak, mint az egyetemi tanároknak; kinevettek. Holott a baj az általános iskola felső tagozatában kezdődik, ezt mérések bizonyítják. Attól pedig most nem kell félni, hogy tömeges marad az oktatás, mert nem marad az, és most egy ideig megint „kanász marad, akinek a nevelője kanász”, akkor is, ha zseni, csak szegény.

– A könyveid sikere mégis csak arról szól, hogy sokan olvasnak, és továbbra is létezik egy “műveltségpolgárság” Magyarországon.

– Ez a fajta polgárság eltűnőben van, a polgári mentalitás egészével együtt, és még inkább meg fog fogyatkozni, ahogyan az idősek kihalnak. Más műfajok azonban lesznek, a kultúrát meg szokták teremteni maguknak az emberek. 

A teljes interjút a Népszabadság online-on olvashatja.