Egy számjegyűre mérséklődött az infláció, idén kimásztunk a recesszió­ból, 2024 már a növekedés éve lesz. Ön is osztja ezt az optimizmust?

A 9,9 százalékos infláció olyan, mint a kereskedők árazási gyakorlata, amikor 999 forintot írnak a táblára, és megpróbálják elhitetni, hogy az nem ezer, hanem csak kilencszáz forint. Szeretnék hinni minden adatközlésben, amit a Központi Statisztikai Hivatal kiad, de nem tudom nem elfelejteni, hogy nyár óta új vezetője van a hivatalnak. Nem állítom azt, hogy az inflációs adatot „leárazták”, hogy az egy számjegyű legyen, de egy dologra szeretnék figyelmeztetni: a közgazdaságtan és a jogállam alapja az, hogy meglegyen a kellő bizalom a statisztikai adatok és az adatszolgáltatók felé. Annak természetesen örülök, hogy a harmadik negyedévben végre megindult a gazdasági növekedés, ráadásul az előző negyedévet is korrigálták felfelé, így az már stagnálásra jött ki. Szeretném, hogy a KSH felé a bizalom mindig fennmaradjon, mert ha elkezdünk a statisztikákban is kételkedni, akkor nem tudom, hogyan lesz tovább.

Fogadjuk el, hogy annyi az infláció, amennyit a hivatal mond. Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter szerint ez azt egyenesen jelenti, hogy a kormány le is győzte az áremelkedéseket. Nem korai még örömködni?

Ez csak egy kommunikációs cél volt, ezeknek meg teljesülniük kell. Amikor a miniszterelnök bejelentette, hogy év végére 10 százalék alá csökken az akkor 25 százalékos infláció, már lehetett tudni, hogy ez teljesül. Az infláció kicsit olyan, mint az árvíz, amiről szintén kijelenthetjük, hogy legyőzzük, hisz az is előbb-utóbb levonul. A jegybanki inflációs cél három százalék, de legyünk megengedőek, legyen ez négy százalék, mert felzárkózó, nyitott a gazdaságunk. Jelenleg a magyar infláció még mindig háromszorosa az eurózóna áremelkedésének. Ilyenformán az egy számjegyű infláció nem eredmény és nem is cél. Az a 3-4 százalékra szorított drágulás lehet, de ezt nem látom elérhetőnek még 2024-ben sem.

Elérhető-e egyáltalán a jegybanki inflációs cél, amikor a kormány vissza akar térni a gazdasági növekedés erőltetett serkentéséhez?

A kormány már csak ilyen. Jövőre választási év lesz, nyilván ki akarják erőszakolni a növekedést. A gazdaság bővülése alapvetően jó dolog, szükséges, hisz csak ekkor nőhet a reálbér, a fogyasztás. Lehet segíteni a növekedést, de mindig az a kérdés, hogy milyen áron, és én a várható árat nagynak találom. A másik probléma a gazdasági döntéshozók, azaz Matolcsy György, Nagy Márton és Varga Mihály közötti nyilvános vita. A három szereplőnek a szakmai viták mellett jól tapintható személyi konfliktusai vannak. Nagy Márton volt Matolcsy helyettese, most meg a pozíciójára ácsingózik. Matolcsy pedig az elődje volt Vargának.

A három gazdaságpolitikusban közös, hogy mindegyik a maga területén csődöt mondott.

Varga Mihály elvileg a költségvetés egyensúlyáért felel, de szeptember végén emelték fel a hiánycélt a GDP 5,2 százalékára, és ez szakmai csőd. Nagy Márton, aki a gazdaság fejlesztéséért lenne felelős, ezzel szemben recesszióba vitte a magyar gazdaságot, vagyis visszafejleszti. Matolcsy György pedig az inflációt nem tudta leküzdeni. Ezek ellenére mind a hárman azt kommunikálják, hogy a másik kettő a felelős a hibákért, és a nyilvánosság előtt ütik-verik egymást, és ez hiba.

Az újságolvasó számára is jól tapintható a vezetők közötti feszültség. Állíthatjuk, hogy ez az egyik akadálya, hogy a gazdaságpolitika centrumai nem tudnak együttműködni?

Más a célja és feladata egy pénzügyminiszternek és más a jegybankelnöknek, ami természetes. A probléma ott kezdődik, hogy a három szereplő a nyilvánosság előtt vitázik, és belenyúlnak egymás területeibe. Például Nagy Márton a kormány egyik tagjaként monetáris politikai döntéseket hoz a jegybank helyett. Az sem szerencsés, hogy a jegybankelnök költségvetési tanácsokat ad, mert az nem erősíti a piac bizalmát. Matolcsy György költségvetési politikát illető bírálatának 80 százalékával egyet tudok érteni, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy ő nem egy mellékszereplője a történetnek, hanem az unortodox gazdaságpolitika egyik kitalálója.

A három problémás területből most emeljük ki a költségvetést. Az idei év büdzséje elúszott. Van-e esély jövőre visszatérni a kiegyensúlyozott költségvetési politikához?

A jövő évi költségvetési törvényben az oldalszámok helyesek, de hogy a többi szám is rendben lenne, arra nem vennék mérget.

Az ez évi hiánycélt szeptemberben emelték meg, viszont a már elfogadott ­2024-es költségvetéshez a kormány még a mai napig nem nyúlt hozzá, így meglátjuk, mi lesz ennek a történetnek a vége. Az eredendő bűnnek azt gondolom, hogy erőltetik azt az abszurditást, hogy tavasszal viszik át a következő évről szóló költségvetési törvényt. Én másfél éve vezetem a költségvetési bizottságot, ez idő alatt egyetlen költségvetési törvénnyel kellett volna találkoznom. Ehhez képest a bizottság négyszer-ötször is tárgyalta az idei és a jövő évi költségvetés különböző változatait. Szerintem ez nem pusztán hiba, hanem tudatos politika a kormány részéről, amikor azzal indokolják a korai költségvetést, hogy a piaci szereplőknek eligazítást adjanak.

De hát hogyan lehet tervezni ilyen minőségű költségvetéssel, makropályával?

Sehogy. Olyan költségvetéssel nem lehet tervezni, amelynek szinte semmi köze nincs a valósághoz. Lehetne arról szakmai vitát folytatni, hogy normális, nyugodt gazdasági időszakban melyek az előnyei és hátrányai egy korai költségvetés-készítésnek. De a mostanihoz hasonló turbulens gazdaság időszakában csak hátrányát látom. Ez nem kormányzati tévút, hanem tudatos hatalompolitikai döntés, hogy a saját mozgásterüket növeljék. Valami papír van, amiben szerepelnek számok, majd rendeleti úton módosítják azt. A tavalyi költségvetést például a kormány száz alkalommal módosította kormányhatározattal, vagyis átlag hetente kétszer, átláthatatlan módon.

A jövő év nagy kérdése az uniós pénzek sorsa. Lesznek uniós források?

Legalább egy éve azt halljuk Navracsics Tibor minisztertől, hogy egy hónap múlva most már tényleg lesz megállapodás. A növekedés záloga az uniós pénzek megérkezése, ezt a véleményt én is osztom. Nem látom azonban, hogy ezen támogatások nélkül hogyan sikerülne, no nem utolérni Ausztriát, hanem visszaelőzni Romániát. Egy ponton egyetértek a kormánnyal, ezek a pénzek járnak az országnak az uniós szerződések alapján. Ugyanakkor, és innentől eltérő a véleményem, evidenciának gondolom, hogy az uniós vezetők a pénzek utalását feltételekhez kötik.

A sok-sok bonyolult elvárást úgy lehet lefordítani, hogy az uniós politikusok és tisztségviselők azt várják a magyar kormánytól, hogy legyen jogállam, legyen demokrácia, és ne lopják el a pénzeket.

De azt is látom, hogy a NER-nek, a Fidesz-rendszernek ez az antitézise. Úgy vélem, hogy ezt a három elvárást ez a kormány nem tudja teljesíteni. Sőt megfordítom: a kormány most már tudatosan azért tesz, hogy az uniós pénzek ne érkezzenek meg, mintha afelé menne, hogy minél rosszabb, annál jobb.

De hogyan tudnak ezen nyerni, mi lenne a céljuk?

Tudnék szakmai érveket is mondani, de hadd közelítsek a szubjektum felől. Sok olyan törvénytervezetet nyújtanak be, amelynek címe, hogy „Az Európai Bizottsággal való megállapodás érdekében az Országgyűlés az alábbi törvényt alkotja…”. Szülőként ezt ahhoz hasonlítanám, hogy ha a gyerekemnek azt mondanám: elmegyünk az állatkertbe, ahogy szeretnéd, de ehhez rendet kell rakni a szobádban! Ez számomra azt sugallja, hogy a gyerek nem akar rendet tenni a szobában, csak azért teszi, mert apám azt mondta. Ilyen érzésem van ezekkel a törvényjavaslatokkal kapcsolatban is. Mintha azt mondanák: mi nem is akarunk jogállamot, csak azért tesszük összeszorított fogakkal, hogy csöndben legyetek. A fideszes fiúk rájöttek arra, hogy az Európai Bizottság és az Európai Parlament komolyan veszi a folyósítási feltételeket, és ezeket nem tudják teljesíteni. Ezért olyan törvényeket hoznak be, amelyek az uniós elvárásokkal szembemennek. De hogy mi van az ő fejükben, miért jó ez nekik, ezt nem akarom látni.

Ha következetesek vagyunk, akkor ez a Huxit, az Unióból kilépés felé vezet.

Ennek a gondolatát sem akarom elképzelni. Azt szeretném hinni, hogy a társadalomban az európai eszme, az Európához való tartozás érzése olyan erős, amit még a Fidesz-propaganda sem tud kikezdeni. Jogilag uniós tagok vagyunk, de onnan pénzek nem jönnek, az uniós külpolitikában nem veszünk részt, és általában is a döntéshozatalból már kiszorultunk a sok vétó miatt. Tény, hogy egyre jobban sodródunk kifelé az Unióból.

És a negyedik ilyen pont az euró bevezetése…

Az elmúlt 13 év Fidesz-kormányzásának egyik legmegbocsáthatatlanabb bűne, hogy az euróbevezetéstől távolodtunk. Volt itt tízévnyi konjunktúra, amikor akár a közös pénz bevezetéséig is eljuthattunk volna. Eközben a régió elhúz mellettünk, a környező országok többségében pedig már euróval fizetnek.

Fordulhat úgy a sorsunk, hogy belátható időn belül bevezetjük az eurót?

Az alternatívát nem tudom elképzelni! Jaj nekünk, ha nem!

Forrás: Népszava