A kormány másodszor vezeti az országot ugyanabba a csapdába. Gyakorlatilag lényegtelen ugyanis, hogy a Fidesz tudatos megfontolásoktól vezetve vagy gazdaságpolitikai döntései mellékhatásaként növeli az inflációt, az eredmény ugyanis ugyanaz lesz: lehet, hogy tarthatóvá válik a költségvetési hiánycél, de rosszabbul jár mindenki – devizahiteles, importőr és persze a szegényebbek és átlagos keresetűek – aki nem egy igen kivételezett gazdasági réteg tagja.

Újságíróktól háttérbeszélgetésekből, közgazdászok pedig a kormány gazdaságpolitikai intézkedéseiből vélik tudni, hogy a Fidesz-KDNP célja 2011-ben az infláció felpörgetése. Ha ez nincs is így, akkor a kormány akaratán kívül folyamodott ehhez az eszközhöz, az tény ugyanis, hogy az infláció egyre növekszik, elég csak a svájci frank- és euró-árfolyamokra pillantani – hiszen az közgazdasági alaptétel, hogy az árszínvonal-emelkedés (tehát az infláció) a nemzeti valuta, adott esetben a forint leértékelődésével jár.

Ezzel tehát meg is kaptuk az infláció felpörgetésének első mellékhatását: elszállnak a devizahitelek. Még tovább. Egy olyan országban, ahol majdnem kétmillió ember vásárolta devizahitelre a lakását, a közkeletű vélekedés ellenére nem felelőtlenségből, hanem azért, mert nemigen volt más lehetősége. A devizahitelesek számára persze a kormány lehetővé tette a végtörlesztést, amiről sokan és sok helyen mondták el jogosan, hogy csak egy kiváltságos réteg számára volt kedvező: azoknak, akiknek volt néhány milliónyi megtakarításuk vagy kölcsön tudtak ennyit kérni. Az igazán bajbajutottaknak tehát nem. Most ők lesznek a kormány inflációs politikájának első számú vesztesei.  No meg a kisebb pénzű átlagember, akik Európa legmagasabb áfája mellé nyakukba kapják a tudatosan vagy véletlenül megnövelt árszínvonal-emelkedést is. Nem nehéz belátni, hogy ennek következménye az lesz, hogy ugyanannyi pénzből kell sokkal többet költeni. Nem fog menni.

Az infláció felpörgetése mellett persze van racionális érv. A piacokat és az Európai Bizottságot egyszerre tudja megnyugtatni, ha hazánk költségvetési hiánya idén a kitűzött 3% alatt marad. Ugyanakkor, ha a kormány célja a piacok, az Európai Unió és a befektetők megnyugtatása lenne, akkoe ehhez meglehetősen rossz eszközt választott: a végtörlesztéssel, államosítással, eseti törvényhozással, hetenkénti alkotmánymódosítással pontosan ennek ellenkezőjét éri el. A három százalékos költségvetési hiánytól még nem lesz Magyarországból banánköztársaság helyett befektetői paradicsom, sem fegyelmezetten gazdálkodó ország.

Úgy tűnik, Matolcsy György és a hazai gazdaságpolitika irányítói még mindig a „kinövekedjük a válságot” című lemezt játsszák. Csakhogy ennek egyszer már igen rossz vége lett. Akkor az adócsökkentést hitték csodafegyvernek, most az inflációt. A két módszerben a közös a végeredmény: akkor is a kisebb pénzűek jártak rosszul, és egy igen szűk, kivételezett réteg igen jól, most is. Az infláció felpörgetése ugyanis kedvez az exportnak (következésképpen örülhetnek az exportőrök), de nem kedvez senkinek, akinek a napi megélhetés gondot jelent.

Ráadásul közös a két terápiában az is, hogy a végeredmény korántsem egyértelmű. Ahogy elméletileg bejöhetett volna, hogy a gazdagoknál hagyott szja-hányad felpörgeti a foglalkoztatást, munkahelyeket teremt és kinövekedjük a válságot, úgy elméletben megtörténhet, hogy az inflációval felpörgetett export beindítja a gazdasági növekedést, és kinövekedjük a válságot. Az első terápia végeredményére mindannyian emlékszünk, hiszen nem volt olyan rég: növekvő társadalmi különbségeket hozott az „adócsökkentés”, amelynek hatására a szegények és átlagos keresetűek szegényebbek, a gazdagok pedig gazdagabbak lettek. Sajnos ez tényleg ilyen egyszerű.

A probléma a gazdaságpolitikai kísérletezéssel nem az, hogy a kormány innovatív módszereket alkalmaz egy lassuló növekedéssel és válságokkal terhelt Európában, hanem az, ami egy rossz gyógyszer esetében: a mellékhatások biztosan jelentkeznek, a gyógyulás pedig minden létező orvos szerint legalábbis bizonytalan. Egy Magyarországon is ismert kínai mondás szerint kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Ebben az egyben bízhatunk – sajnos a kormány „szokatlan” gazdaságpolitikájában kevésbé.